A gasztroenterológiai vizsgálat nem a legkedvesebb megnyilvánulási formája a társas érintkezésnek, bár kétségkívül az egyik legintimebb. Ha valamit feldugnak az ember fenekébe, az önmagában már elég szokott lenni. A hatvanas évek első asztronautáit hőmérővel a végbelükben indították a világűrbe. Poszt-sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"Douglas alezredes, a Légierő orvosa felügyelte az asztronautákat, és megkülönböztetett figyelemmel viseltetett mindegyikük iránt ahogy Al Shephard indulásának napja közeledett. „Azon a reggel, amikor az ember fia az űrbe ment, egész biztosan nem volt normális, és közben még Superman is volt. Senki más a világon nem tudott volna lefeküdni előző éjjel, és mély álomban átaludni az éjszakát, hogy azután csipás szemmel ébredjen másnap reggel, amikor bementem felkelteni őt. Úgy viselkedett, mintha csak épp kacsavadászatra mennénk, vagy egy horgásztúrára indulnánk.”

Douglas és asszisztensei ekkorra már Shepard testének minden egyes centijét és pórusát átvizsgálták. Észrevették, hogy bal lába negyedik kisujján meglazult a köröm, mivel valaki véletlenül rálépett. A háta enyhén hámlott, nemrég leégett a napon. És volt egy kis kiütés, ami egy két milliméteres „tetkót” vett körül – ezt Al mellkasára festették, amikor bejelölték az a helyet, ahova a szenzorok egyike kerül majd. Ezen kívül Shepard ugyanolyan tökéletes formában volt, mint korábban bármikor. A szemei rendben voltak. A fülcsatornái tiszták. A röntgen és az EKG szintúgy rendben. Pajzsmirigye „puha és szimmetrikus, tapintható keményedés nélkül”. Az orvosok megkérték, hogy mormolja el egymás után párszor azt, hogy „kilencvenkilenc, kilencvenkilenc”, miközben a mellkasát hallgatták, majd megkopogtatták a hátát, hátha légzési nehézségek nyomára bukkannak. Semmit nem találtak. És aztán, amikor egy hangvillát megütöttek, és Shephard homlokához tartották, Al semmi különöset nem hallott egyik fülében sem. Ez így rendben is volt, mivel nem lett volna szabad semmit sem hallania.

Később a NASA orvosa a hangárban elbeszélgetett Sheparddal, és elkészítette jelentését. „Realisztikusan beszámolt a repülés potenciális veszélyeiről, és némi aggodalmat érzett ezekkel kapcsolatban. Ugyanakkor ezeken az érzésein a küldetés során esetleg felmerülő problémák megoldásának ismételgetésével lett úrrá. Gondolkodása csaknem teljesen a repülésre összpontosult, semmilyen zavar nem volt megfigyelhető a gondolataiban, vagy elméjének funkcióiban.”

Ennyi gondoskodástól övezve, Shepard – aki időközben belecsusszant abba a jégernadrágba, ami levegőt áramoltatott teste körül – csöndesen tűrte, amíg az orvosok a hat szenzort a helyükre rakták, ezek a küldetés alatt fiziológiai életműködéseit közvetítették az irányítóközpontnak. Az érzékelők a jobb hónaljra, a mellkas felső és alsó részére, bal és jobb oldalának alsó részére, a végbelébe (hőmérőzés céljából) és az orrlyukai alá kerültek (a légzésszám méréséhez). A szenzorokról lelógó laza drótokat egy központi egységbe vezették, így tudták később bedugni a szkafander jobb térdénél található csatlakozóba.

Fehér zokniban, fehér vászonpapucsban, levegővel bélelt alsóneműben és a szenzorokkal együtt Shepard átsétált az öltözőbe, ahol elkezdte felvenni a szkafanderét. Ez a sisakkal együtt 11 kilót nyomott. Joe Schmitt, a NASA öltöztetője segített megtámasztani Alt, aki először a bal lábát dugta a ruha nadrágszárába. Ezt a jobb láb követte, majd kivezette a szenzorok drótjait a combrészen található lyukon át. Ezután Al felállt, belekecmergett gumiból és szövetből készült ruhájába, felhúzta a cippzárt a mellkasán, és középen körbe. Felvette a csizmáit és a kesztyűit, utóbbiakat cippzárral rögzítette a ruhaujjakhoz, majd ráhúzott egy-egy műanyag kalucsnit a csizmáira, hogy ne piszkolódjanak be, amíg eljut a kapszuláig. Megtámasztotta magát amíg Schmitt ráhúzta a sisakot a fejére, és egy gyűrűs karabinerrel a ruhához csatolta azt." (Folyt.köv.)

Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 14 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

is 2012.05.10. 16:16:48

Annyit csak, hogy a "kilencvenkilenc" mormolgatása magyarul elég hülyeségnek hangzik, de az angolul ninetynine, azaz végig zengő n van benne, és prímán zengeti a tüdőt. magyarul mondjuk azt mondogattatnák, hogy "gyagyagyerek".

Válasz erre 

ninimimi 2012.05.10. 16:46:13

@is: Ezen aztán jól megsértődnének a magyar orvosok. Pedig a posztban leírt vizsgálatok közt biztosan van olyan, amelyiknek a fő céljáról a hazai orvosok többségének fogalma sincs. Tisztelet a kivételnek!

Válasz erre 

gopuligo 2012.05.10. 18:00:01

@is: Ez hasznos kiegészítés volt, valószínűleg nem ártott volna lábjegyzetbe odaírni a poszt végére, de Te megtetted. :_)

Válasz erre 

Na mi újság, Wágner úr? (törölt) 2012.05.10. 18:12:30

Wolfe írja az Igazakban, hogy az ilyen jellegű vizsgálatok elég sok űrhajósjelöltet kiakasztottak. Már nem emlékszem, melyikük volt, aki fellázadt, amikor a kiválasztás előtti hónapokban befektették őket egy civil kórházba, ahol seggükbe dugott ballonnal kellett járkálniuk a kórteremből az eggyel feljebb levő vizsgálóba, 500 civil beteg és családtag előtt a folyosón, a hátul kivágott tunikában, amúgy tök meztelenül, kétrét görnyedve (miután kiegyenesedve nem bírtak járni a belül felfújt cuccal). A lázadás után más kórházba kerültek, elzárt területre, és talán a ballonos izét is abbahagyták az orvosok. Go Puli!

Válasz erre 

gopuligo 2012.05.10. 18:29:38

@Na mi újság, Wágner úr?: Mások, később, az Apollo-programban azért nem szerették a dokikat, mert a kütyüik túl sok helyet foglaltak el az "értelmes" cuccok elől. Nem nagyon voltak a dokik népszerűek az asztronauták körében, na. :_)

Válasz erre 

Styxx 2012.05.10. 19:01:40

@Na mi újság, Wágner úr?:
Azt a Q, ennyi kütyüvel hónaljtól, orrlyukon át végbélig nem is Anettkát, hanem inkább Monique Covet kéne fellőni!

Kissé disszonáns, hogy a hatvanas években agyon orvoskontrollozták az asztonautákat, de a "vasak" meg kis túlzással olyanok voltak, mint ha egy Trabantot löknének le az Everestről és azt kellene elmanőverezni az első nepáli fennsíkig.

hatalmas tudós, mérnöki és űrhajós teljesítmény volt, az utóbbiak meg kb olyan kockázatot vállaltak, mint a frontkatonák a tűzvonalban. Max respect.

Válasz erre 

KenSentMe 2012.05.10. 20:24:14

Hopp, izgulok, zabszem van a seggemben.. ja, nem is, az csak a hőmérő, oké.

Válasz erre 

Sólyomszem 2012.05.11. 10:04:38

@gopuligo:
az orvosi felügyelet népszerűtlenségének is emléket állítottak a filmben (a Tom Hanks-félében, természetesen).

Mikor már második (?) napja fagyoskodnak a robbanás után és a hólyaggyulladás is felüti a fejét, a földi orvosok megijednek, mert hirtelen megszűnik egyikük szívhangja. Aztán a második és a harmadik űrhajós szíve is "megáll".

Mivel tele lett az űrcipellőjük az állandó felügyelettel és leszedték magukról a szenzorokat. Mondjuk a filmben nem volt szó végbélhőmérőről, nem is értem, miért... :P

Válasz erre 

Na mi újság, Wágner úr? (törölt) 2012.05.11. 18:56:54

@Styxx:
Nem csak a 60-as években voltak a vasak viccesek. Amikor megláttam a Szojuz kabint a Közlekedési Múzeumban, amiben FarkasBerci alkesz lett, leesett az állam. Az egy Moszkvics szofisztikáltságát üti meg alulról, ráadásul egy méter átmérőjű. Aki abba bekucorodik egy másik felnőtt csávóval, és kilöveti magát egy raketta tetején, az nem normális (és nem csoda, ha alkesz lesz).

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: