Rendesen benne volt a zabszem az első amerikai űrhajósban már a felkészülés során is. De vajon eszünkbe jutna egy autó kormányának holtjátékát, vagy a fékpedál keménységét egy űrhajó vezetési élményéhez hasonlítani? Valószínűleg keveseknek ugrana be, hogy a kettőt párhuzamba állítsák. Alan Shepard mindenesetre közéjük tartozott, ő volt az első amerikai űrhajós, aki 1961 május 5-én a Freedom 7 fedélzetén kiment a világűrbe.

Ez volt a "Hetes" járat: ebben Al akkora helyen kucorgott, amit az alábbi képen épp egy hölgykoszorú vesz körbe: ők a Mercury-programban résztvevő asztronauták feleségei, Alan felesége, Louise Shepard a bal szélen ücsörög. Középen a kapszula látható: ez volt az űrhajósok "élettere" a küldetés során, ebben tért vissza a negyedórás űrkóstolgatást követően Al is a Földre a 186 kilométeres magasságból.

Ígéretünkhöz híven most megpróbáljuk érzékeltetni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "Mi, heten" c. könyvben (We Seven) jelent meg.

"Egy kapszula sok mindenben az autókhoz hasonlít. Nincs két egyforma darab, amit pontosan ugyanúgy lehetne vezetni. Mindegyik más: egészen finom eltérések vannak köztük. Az egyik kapszulában néha az ampermérő nullát mutat, amikor valójában két ampert kellene. A másik kapszulában lehet, hogy pont a fordítottja igaz. Ezekkel az eltérésekkel meg lehet birkózni, ha időben tudomást szerzünk róluk. Ez olyan, mint a puha fék vagy a kormánykerék holtjátéka az autókban. Meg kell szokni.
Mindazonáltal semmi komoly hiba nem volt a Hetessel. Leheletnyi különbséget vettem csak észre a botkormány [control stick - ha van jobb fordítási javaslat, kommentben kérjük] reagálásában a tesztekhez képest: úgy tűnt, kicsivel nehezebb mozgatni, mint azokat, amiket a kiképzés során megszoktam. De ebben semmi idegesítő nem volt. A kapszula remekül vizsgázott. A technikusok tudták, hogy a Hetes embert visz az űrbe, és ezért rengeteg extra figyelmet kapott tőlük az űrhajó.

Ahhoz, hogy meggyőződjenek arról, hogy minden műszer rendben működik, és a teljes személyzet elsajátította-e azokat a tecnikákat, amiket az indítóállásról az űrbe emelésünk és visszautunk során használnak majd, 40 különböző szimulációs gyakorlaton vettem rész, ezek során mindenki elpróbálta a maga szerepét a küldetés elejétől egészen a végéig. 
Figyeltük a mérőműszereket, a jelzőfényeket és a biztosítékokat, ezek mindent felügyeltek, és megmutatták, hogyan szuperálnak az űrhajó berendezései.

A műszerek és a személyzet ellenőrzésén kívül önmagamat is ellenőriztem – utóbbiban persze a NASA orvosaiban is partnerre leltem. Mint első amerikainak, aki ilyesmin átesik, meglepően nagy erőfeszítésembe került, hogy a rám nehezedő nyomás fokozódásával képes legyek saját gondolataimat, érzéseimet irányítani.
Megpróbáltam szabályozni magamat – ez nem ment könnyen. Az egyetlen módja ennek az volt, hogy amikor egy érzés túlzottan elhatalmasodott bennem, megpróbáltam kiszállni belőle. Nagy ritkán a sikertelen repülés gondolata túlzottan nyomasztott engem, és a gyomromban éreztem. Nem remegtem az idegtől, de azért bennem volt a zabszem. Viszont annyi munkánk volt, hogy nem értem rá ezen túl sokat aggodalmaskodni.

Amíg csak lehetett megpróbáltam elkerülni, hogy beköltözzek a hangárba. Habár a legtöbb időt Cape-en töltöttük, egy motelben laktam a kapukon kívül, főleg azért, hogy odabenn a technikusokat és a többieket ne stresszeljem idő előtt: ők mindannyian a mi munkánkat segítették. Tudtam, hogy később nagy szükségünk lesz rájuk. Lazára vettem a figurát, hogy ne aggódják túl a dolgokat, és ne hibázzanak. Végül aztán tarthatatlanná vált a motelben való tartózkodás - idegenek és riporterek vettek minket ostrom alá - így aztán a felkészülés idejére szép csendben átköltöztem az S Hangárba. Nagyon kellemes volt ott minden. Jó elosztású, nyugodt és csöndes szálláshelyünk volt, ami lehetővé tette, hogy a munkánkra koncentráljunk.
Az S hangár egyike a NASA nagyon fontos létesítményeinek Cape Canaveral ipari körzetében; a többi közt ebben található a nagy, sterilizált fehér szoba, ahol az űrhajót összeszerelik, megmérik és kiegyensúlyozzák, valamint az utolsó átvizsgálást és teszteket is itt végzik el rajta mielőtt az indítóállásra vinnék, és a hordozórakétára szerelnék." (Folyt.köv.)

Terjeszd az igét! Már nem csak itthonról lehet tolni a Puli szekerét a Hold felé. A Kis Lépés Klubban 13 14 országból vannak támogatóink. Nemrég indított kampányunkban szeretnénk még több külföldi rajongót szerezni, és természetesen, meg akarjuk szólítani külhonban élő honfitársainkat is. Segíts, hogy a magyar csapat elsőként szállhasson le a Holdra robotjával!

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.