Baleset a legjobbkor
2012.04.26. 09:30
Ha már egyszer az oxigéntartálynak mindenképp fel kellett robbannia, soha jobbkor nem robbanhatott fel - ha korábban vagy később történik a baleset, az Apollo 13 asztronautái nem élhették volna túl a kalandot. Az időzítés "tökéletes" volt. Jerry Woodfill, a NASA mérnöke a baleset bekövetkezésekor épp a houstoni központban dolgozott, ő is hallotta a híres mondatot: "Houston, we've had a problem". A következő éveket az Apollo 13 kutatásának szentelte, és 13 tényezőt gyűjtött össze, amik révén megmenekülhetett a bajba került űrhajó legénysége. Az időzítés is rajta van a listáján.
„Nem mindenki ért egyet azokkal az állításokkal, amiket kutatásom eredményeképp tettem, de sokan egyetértenek velem - beleértve Jim Lovellt is: az asztronauták túlélése szempontjából kulcsfontosságú volt, mikor következett be a robbanás. Ha sokkal korábban vagy később történik, az megakadályozhatta volna a megmentésüket.”
Az Apollo 13 műszaki egységében két oxigéntartály volt, közülük a kettes számú robbant fel a Földtől 321 860 kilométerre. Senki nem tudta, hogy még itt a Földön megsérült a tartályhoz vezető kábelek teflonborítása, mivel a gyártó előzőleg elmulasztotta a fűtőpaneleket 65 Voltosra átalakítani. És amikor az eredeti 28 Voltra kalibrált kábelt megkínálták a jóval magasabb feszültséggel, a tartály túlforrósodott egy indítás előtti teszt alkalmával, és megolvasztotta a szigeteléseket. A sérült, csupasz drótok aztán a Hold közelében rövidzárlatot okoztak, a szigetelés kigyulladt. Az így keletkező tűz gyorsan megemelte a tartály nyomását a 7 MPa határérték fölé, és a tank vagy a tank teteje megadta magát. Megtörtént a robbanás.
Ha a robbanás korábban történik – feltételezve, hogy az Apollo 13 már elhagyta a földkörüli pályát – a Földre való visszatéréshez hátralévő távolság és idő olyan sok lett volna, hogy a túléléshez már nem maradt volna elég energia, víz és oxigén a személyzet részére. Ha később robban - mondjuk, amikor Jim Lovell és Fred Haise már leereszkedett a Hold felszínére - többé nem lett volna lehetőségük arra, hogy mentőcsónakként használják a holdkompot. Mert az már a Holdon állt volna műemlékké átlényegülve. Az Apollo 13 a baleset pillanatában így festett:
Balra található a holdkomp, ami ebben az állapotában leginkább egy elalélt pókhoz hasonlít. A kép közepvonalától jobbra egy gúla látható, ami egy hengertestben folytatódik, ebből egy WC-pumpa gumiharangjára erősen hajazó szerkezet nő ki a kép jobb szélén. A gúla a parancsnoki egység, alapjáraton ebben üldögélt a legénység. A hengeres testbe nem volt átjárás, az ugyanis a gépház: ezt hívják műszaki egységnek, itt történt a robbanás is. A Földről azonban nem a fenti felállásban indították el őket. A Saturn V rakéta tetején volt a parancsnoki egység, ami ugyanúgy, mint a képen is látható, a műszaki egységben folytatódott. Ez utóbbi alá zsúfolták be a holdkompot. A parancsnoki és műszaki egység kombónak tehát a világűrbe elengedett holdkomphoz egy 180 fokos forduló közbeiktatásával dokkolnia kellett. Alapjáraton ebbe mászott át az a két űrhajós, akik leszálltak a Holdra, míg harmadik társuk a Hold körüli pályán keringve a parancsnoki és műszaki egység kettősében várta visszatérésüket.
Akkor ütött be a krach, amikor Jack Swigert egy kapcsolóval beindította az oxigéntartály "keverését".
Az oxigén megkavarása a tartályokban rutinműveletnek számított: keveréssel lehetett a tartály tartalmában lévő oxigén mennyiségéről pontos képet kapni. Nagyon alacsony hőmérsékleten ugyanis az oxigén hajlamos "megalvadni": a kavarást követően jóval pontosabb értéket mutatnak a műszerek a tartályban maradt oxigén mennyiségéről.
A robbanás pillanatában már ötödszörre kaptak utasítást az oxigénatomok megkeringetésére. És ami az egészben a legérdekesebb, hogy a tartályokat más küldetések során 24 óra alatt kábé egyszer kavarták meg. Kérdés, hogy miért kellett ilyen gyakran kevergetni az Apollo 13 esetében?
Woodfill szerint az oxigén mennyiséget érzékelő mérőműszer nem megfelelően működött a kettes számú tartálynál. Houstonban az egyik repülésirányító ezt ki is szúrta: észrevette, hogy a szenzorok nem pontos értékeket érzékelnek, és ezért a Küldetésirányítás további mérésekre kérte az asztronautákat, tehát arra, hogy kevergessék csak szorgosan azt a fránya oxigént - rá akartak ugyanis jönni, miért nem működik megfelelően a szenzor, hogy lehetőség szerint elhárítsák a problémát.
Az értékeket ötször frissíthették a zárlatig, és az ezt követő robbanásig. Ha a mérőműszer megfelelően működött volna, és a szokott módon és ütemben kavargatták volna a tartály tartalmát - tehát 24 óránként -, akkor az ötödik kavarásra azután került volna sor, hogy Lovell és Haise már elindult volna a holdfelszínre. Ekkor viszont már nem menekülhetett volna meg a legénység.
Jerry Woodfill ezt így foglalta össze:
„Tiszta matek. Ha 24 óránként keverik meg az oxigént, az ötödikre épp az indítás óta eltelt 120. órában került volna sor. A leszállóegység a Holdra a küldetés 103,5 órájában indult volna el. A repülés 120. órájában Lovellt és Haiset épp pihenőidejük lejártával ébresztették volna álmukból, mivel ekkor épp nyolc órája fejezték volna be első holdsétájukat. Meredek ébredés lett volna.
Segélyhívást kaptak volna a Hold körül keringő Jack Swigerttől vagy a Küldetésirányítástól, hogy valami nagyon nem stimmel a Hold körül keringő anyahajóval, a parancsnoki modullal.”
A jó ég tudja, hogy ezesetben mi történt volna a legénységgel. A Hold körül keringő műszaki egység üzemanyagcelláinak működéséhez szükség volt a folyékony oxigénre. Azzal, hogy a tartály elszállt, az űrhajó nem tudott elektromos áramot, vizet előállítani, és ugye, oxigénje sem volt. A megmentéshez az ekkor már a Holdon álldogáló holdkompra lett volna szükség, ami azonban örök időkre ott marad, mivel csak a felső része jöhet vissza a parancsnoki modulhoz. A legvalószínűbb forgatókönyv szerint a két egység még csak nem is lett volna képes dokkolni egymással.
És, hogy mi lett volna akkor, ha a robbanás akkor történik, amikor a parancsnoki egység épp a Hold mögött van, ahol nem volt rádiókapcsolat, és emiatt a földi irányítás sem segíthetett volna? Swigertnek egymagában, a parancsnoki modulba zárva problémás lett volna a hiba beazonosítása is.
A feltankolt holdkomp nélkül - leginkább annak hajtóművei és a benne lévő akksik híján - a parancsnoki modul nem térhetett volna vissza a Földre. Élő asztronautákkal semmiképp sem. Az Apollo 13 megmenekülésének kulcsa ugyanis a holdkomp volt, amit a mentőcsónakként használtak az űrhajósok: ez tolta vissza a parancsnoki és a műszaki egységet egészen a Földig. A holdraszállást követően nem csak Lovell és Haise halt volna meg, de Swigert is a sorsukra jutott volna. Még ha a megrongálódott műszaki egység hajtóműve működött is volna, oxigén nélkül a parancsnoki egység áramát előállító üzemanyagcellák sem működtek. Így pedig az űrhajóra biztos pusztulás várt. Ami az Apollo 13-mal történt elég lesújtó volt, ha viszont előbb vagy később történik a robbanás, biztosra vehető, hogy nem élték volna túl a küldetést.
Woodfill állítja, hogy az oxigén mennyiségét érzékelő szenzor hibás működése volt a garancia arra, hogy a holdkomp a robbanás pillanatában még mindig a parancsnoki modulhoz volt dokkolva, csurig töltve üzemanyaggal.
Ezzel elképesztő mázlijuk volt. Ha nem kavargatják gyakrabban az oxigént, a zárlat később következik be, és akkor a küldetés kimenetele nagyon más lett volna: valószínű, hogy az egész legénység belehalt volna.
Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
