Miközben a legutolsó részletekig mindent megterveztek az új asztronauták számára, a NASA nem készült túlélési kézikönyvvel az asztronauta-feleségek számára. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Évfolyamunkat egy gyors eligazítást követően egyből bedobták a mélyvízbe: húsz hetes kiképzést ültünk végig a tanteremben, amit műszaki feladatokkal és egzotikus tanulmányi kirándulásokkal fűszereztek. Bár még csak újoncok voltunk, de azért már túléltük az elképesztő kiválogatási procedúrát. Mámorító volt rakéták környékén flangálni, és arra gondolni, hogy mit tapasztalhatunk majd odakinn a világűrben. Ahelyett, hogy a tévéképernyő rossz oldalán lettünk volna, tényleg ott ténferegtünk a Cape-en, átnéztük az indítóállásokat és hatalmas rakéták előtt álldogáltunk, amik képesek lennének kirepíteni minket a világűrbe. Sokszor a NASA fogott minket, és elvitt egy teljes hétre, így rájöttünk, hogy az állandó utazás hozzátartozik a munkánkhoz. Izgalmas időtöltésnek tartottam, mivel az emberek fantasztikusak voltak, a munka pedig érdekes, és mindenek fölött ott lebegett a potenciális jutalom: a holdséta, ami szinte hihetetlennek tűnt.

Miközben a legutolsó részletekig mindent gondosan megterveztek az új asztronauták számára, a NASA nem készült túlélési kézikönyvvel az asztronauta-feleségek számára. Ez iszonyú hibának bizonyult, amiért családunk súlyos árat fizetett. Szerintem a NASA arra gondolt, hogy – jobbára katonacsaládokról lévén szó – mindenki hozzászokott már a szolgálattal együtt járó kötött életvitelhez, és ahhoz is, hogy sok időt töltünk távol. Abból indulhattak ki, hogy az asztronauta-feleségek történelmileg megtanulták, miként birkózzanak meg a nehézségekkel. Tévedtek.
Alighogy beköltöztünk a Huntress Lane 1922 alatt bérelt kis kőházunkba, ahol egyetlen fa sem adott árnyékot a texasi nap elől, Tracy úgy megbetegedett, hogy 41 fokos láz gyötörte, és jeges vízben kellett fürdetnünk. Barbara is csúnyán megfázott a kellemes Monterey klímát követő hirtelen éghajlatváltozás következtében. Sok év után tudtam csak meg, hogy Barbara annyira félt egyedül lenni a fura környezetben, hogy sokszor fél éjszaka nem aludt, sírt, és megijedt a legkisebb nesztől is, mivel attól félt, hogy betörnek hozzánk.

Akkoriban erről nem beszélt nekem, vagy talán csak én nem figyeltem oda rá kellőképpen. Kétségtelen, hogy engem annyira lekötött a munkám, és annyira izgatott voltam attól, hogy asztronauta lettem, hogy amikor egy-egy hétvégére hazamentem, semmi másról nem tudtam beszélni csak a kiképzésről és az űrprogramról. Valahogy így: „Istenem, el kell mondjam, mi történt velem” ahelyett, hogy megkérdeztem volna: „Mi történt veled a héten?” Visszagondolva rá kell döbbennem, hogy a családom szenvedett a csőlátásom miatt.
Lassanként Barbara és a többi, hasonló sokkon átesett asztronauta-feleség összefogott egymással, barátságok szövődtek köztük. Ahogy Deke volt a mi keresztapánk, úgy pesztrálta a felesége, Marge is őket. Emellett Houstonról alkotott kezdeti benyomásom kellemes felfedezéssel gyarapodott, mivel megtapasztaltam, hogy az itteniek nem felejtették el, hogyan kell mondani: „kérem” és „köszönöm”, és nagyon segítőkészek voltak. A hőséget légkondicionáló tette elviselhetővé, és Tracy is talált magának játszótársakat. Időbe tellett ugyan, de túléltük.

Természetesen, kesztyűs kézzel bántak velünk, és voltak dolgok, amik azért enyhítették a nehézségeket. A legjobb a Field Enterprises Educational Corporation, valamint a Time, Inc. és köztünk létrejött híres megállapodás volt: személyes történeteinket csak ők közölhették. A NASA és a Fehér Ház áldásával a kiadókkal megköttetett az üzlet, aminek következtében az Eredeti Hetek összesen félmillió dollárt kaptak. A jó pár évre szétosztott összeget egyenlően osztották el egymás között, ez akkoriban egy egész vagyonnak számított. Amikor a Következő Kilencek is megjelent a színen, a tortát kisebb szeletekre kellett szabdalni, de még mindig rengeteg pénzről volt szó. És amikor velünk is kiegészült a csapat, a pénzt újra felporciózták egyenlő mértékben, amiből mindannyian évi 16 250 dollárral részesedtünk. Nem csak, hogy asztronauták voltunk, hanem már gazdagok is! Ez a megállapodás a Life-szerződés néven vált ismertté, mivel a legtöbb történet és fotó a Life nevű képes hetilapban jelent meg: ennyi dollár igen szép summa volt egy fiatal haditengerész százados és családja számára, akik akkoriban 10835 dolláros éves jövedelemmel gazdálkodtak.

Aztán a General Motors is megkeresett minket: egy tetszés szerinti új Chevroletet választhattunk ki magunknak - legyen szó bármilyen stílusú, színű modellről. Az autóba közel ötezer kilométert kellett beletennünk, majd nagyon baráti áron megvásárolhattuk a „használt” autót. A következő évben eladhattam, és vehettem egy másik újat helyette. Az American General Mortgage egy elképesztő, négy százalékos jelzáloghitelt ajánlott fel részünkre. Hősnek lenni tagadhatatlan előnyökkel jár. Az emberek ki akarták fejezni, mennyire értékelnek minket, és támogatásukról akartak biztosítani valamennyiünket: ennek egyik útja az volt, ha különleges ajánlatokkal leptek meg minket.

Az extrabevétel nagy részét egy alapba fektettük be, és Tracy tanulmányaira raktuk félre, de ebből a pénzből új ruhákat is kellett vásárolnunk. Az asztronauta életformával együttjáró váratlan társadalmi kötelezettségek megkívánták, hogy a feleségem gardróbjában legyen pár különleges ruha – ahogy nekem is be kellett szereznem az első polgári szmokingomat.
Némiképp kelletlenül vettük ki a részünket az autós üzletből is: megszabadultunk az 1963-as Chevrolettől, és ugyanabból a típusból egy 1964-es modellt választottunk, ezúttal azonban már volt benne klíma. Kissé hivalkodónak éreztük, hogy lecsapjunk a bemutatóteremben kiállított Corvette-re. És abban sem voltam biztos, hogy Deke vagy Al vajon nem tesz-e egy-egy feketepontot a nevem mellé, látva, hogy ’Vette-tel furikázik egy zöldfülű asztronauta, aki még soha nem járt az űrben. Végülis, megadtam magam a Corvette-láznak, és minden évben lepasszoltam a „régi” kocsit haverom, Skip Furlong részére, aki még egy ideig vezethette az alig futott, dögös sportkocsit, mielőtt valaki másnak eladta volna. Szépen szivárogtak a Corvette-ek.

NASA-nál folytatott tanulmányaink során nagy hangsúlyt fektettek az alaptárgyakra, főképp a geológiára - ennek révén pallérozhattuk magunkat, hogy képesek legyünk megbirkózni azokkal a kőzetekkel, amiket majd a Holdon találunk, ha egyszer eljutunk oda. Valamennyien magas szintű műszaki háttérrel rendelkeztünk, de a pokolba is: pilóták voltunk! Ez amolyan arculati elem volt a részünkről: mi nem tudósokként akartunk ismertté válni. De úgy voltunk vele, hogy semmit nem tehetünk ez ellen, beleértve azt is, hogy a megfelelő kőzeteket kell majd összegyűjtenünk a Holdon. Geológust akartok? Oké, megkapjátok. Állok rendelkezésetekre. Végülis, nekünk lett igazunk. A Holdat megjárt tizenkét ember közül tizenegy pilóta volt, és tudományos szempontból valóságos kincsesbányával felérő mintákat hoztunk haza magunkkal.

Az osztályteremben eltöltött órákat tanulmányi kirándulások tették teljessé, ezek során olyan elhagyatott vidékeket kerestünk fel, mint amilyen Arizona, Alaszka és Izland vulkanikus tájai. Az egyik oktatónk egy zömök fiatal geológus volt az Egyesült Államok Földtani Intézetétől, Jack Schmittnek hívták. Jack lesz a tizenkettedik ember, aki a Holdon sétál, és akivel három napot töltünk ott együtt.
Irgalmatlan mennyiségű követ láttam, lávafolyásokon evickéltem át, és közben egyre azon töprengtem, hogy ennek vajon mi köze lehet az űrrepüléshez. Ugyanakkor keményen küzdöttem a tantárgy elsajátításával, mivel olyan szoros versenyben voltunk egymással, hogy kiképzésünk minden elemében ki akartunk tűnni. Senki nem tudta ugyanis, hogy Deke mi alapján dönti el, ki vehet majd részt a jövőbeli küldetéseken."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.