Carrying_the_Fire_1.jpgAz Apollo-11 útját vallási forrongások kísérték, sok helyen teológiai vitákat robbantott ki az ember Holdra lépésének gondolata. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Pearl Harbor durva egy hely. Hétágra süt a nap, amikor nagy alumínium koporsónkban átemelnek minket platós teherautónkra. Emberek vannak mindenfelé, és a kikötőből lassan végigparádézunk a Hickam Légibázisra vezető utcákon. Utunkat többször is meg kell szakítani részint a kormányzó hivatalos köszöntője, részint a tömeg nem hivatalos követelése miatt. Valószínűleg Honolulu teljes lakossága az utcákon van. Őrültmód integetünk, fixírozzuk a csinos lánykákat, és örök időkre hálásak vagyunk azért, hogy az üveg mögött biztonságban tudhatjuk magunkat az autogram vadászok támadásai elől. Végül, karjaink kifáradnak, és a mosoly az arcunkra fagy: egy C-141-es sugárhajtású teherszállító gép sötét gyomra elnyel minket, és már úton is vagyunk az Ellington Légibázis felé.
Egy teherszállító gépen repülni szinte mindig dögunalom, és ezen nem sokat dob az a tény, hogy ezúttal egy dobozban utazunk a raktérben. Szerencsére, nincs több megállás, és amennyire meg tudom becsülni, az út nem tarthat hat óránál tovább. Kiváló alkalom az alvásra.

Ellingtonba az éjszaka közepén érkezünk meg, de a késői időpont szemlátomást nem jelent akadályt, hogy fél Houston ki ne csődüljön a fogadásunkra. Türelmesen várnak, amíg a repülőgépből kivonszolnak minket – legalábbis részben. Úgy tűnik, hogy valami nem stimmel a teherautónkkal. Megadatott, hogy nyolcszázezer kilométert hibátlan precizitással megtegyünk, és most egy dobozzal gyűlik meg a bajunk, amit egy teherautóra kellene feltenni. Végül csak sikerül, és a tribün mellé vonszolnak minket. Louis Welch polgármester köszönt bennünket, majd ugyanezt teszi egy rakás NASA-hivatalnok is, aztán a vakító reflektorok szűnni nem akaró ragyogásában feleségeinket is előretolják. Pattal csak röviden beszélhetünk egymással egy vörös telefonon keresztül. „Üdv itthon” – mondja dallamosan. „Jól nézel ki. Nem tudom, hogy kell ezeken az átkozott nyomogatós telefonokon beszélni. Hallasz engem?” Bólintok, ő pedig folytatja, és csupa fülemnek tetsző dolgot mond nekem.
Mikor letelik az időnk, egy rántással már úton vagyunk a holdi fogadóállomás felé: ki a kapun, aztán irány a sztráda. Akárcsak Hawaii-n, itt is őrültek háza fogad minket, csak ezúttal az éjszaka közepén vagyunk, és nem könnyű kilátni az ablakon. Ahhoz azért eleget látunk, hogy meggyőződjünk arról, hogy valóban otthon vagyunk: ismerős pizzériák, benzinkutak és régi barátok arcai masíroznak el ablakunk előtt. Aztán áthajtunk az Emberes Űrhajó Központ kapuin, és leparkolunk - a laboratórium oldalán lévő raktárajtónak háttal. Amint lezárul a bacibiztos határvonal köztünk és a labor között, az ajtó kinyílik, és lehetőségünk van szemügyre venni soron következő otthonunkat. Visszatértünk Houstonba, de még mindig nem a világba.

Kis csapatunk ugyanakkor szépen gyarapodik: háromról először ötre, majd tizenötre nőtt a létszámunk. Profi szakácsokkal és háztartásvezetőkkel egészülünk ki, sőt, még egy PR-est is bezártak hozzánk. A repülést megelőzően a NASA ugyanis attól tartott, nehogy egy riporter valahogy betörje a karantén üvegét, és csatlakozzon a társaságunkhoz, így egy sor exkluzív kommünikét adva ki. John Macleish jelenléte miatt talán ilyen erőfeszítésekre nem ragadtatják magukat az újságírók, és sokkal jobb nyilvánosságot kaptunk napi rutinunkról, ugyanakkor csöppet sincs ínyünkre a dolog. Deke-nek még a repülés előtt elpanaszoltuk a tervvel kapcsolatos ellenérzéseinket, és Deke egyet is értett velünk, de úgy tűnik, ő vesztett.
Nem arról van szó, hogy nem lenne szimpatikus: jó társaság, ugyanakkor egy úriember. Mindössze jó lenne kevésbé hivatalos környezetben lenni idebenn. Nézzünk szembe a ténnyel: nem sok kalamajkába kerülhetünk a zárt ajtók mögött, és jó lenne biztosra tudni, hogy az idebent történtekről semmi nem jelenik meg a sajtóban. Ettől a mellékes körülménytől eltekintve, a hely nagyszerű – igazából egy palotába csöppentünk. Ahelyett, hogy hárman egy aljánál kevesebb, mint négy méter széles ékformába lennénk bezárva (vagy öten egy 2,7-szer 10,6 méteres alapterületre), a holdi fogadó laboratóriumban legalább húsz szoba áll rendelkezésünkre – beleértve a külön hálószobákat és egy hatalmas üres területet, ami hallként, könyvtárként és étkezőként is funkcionál.
 
Az Apollo-11 történetét műszaki szempontból újra és újra elmeséljük. Üvegtáblák mögül egész napos tájékoztatókat tartunk asztronauták részére, akik a mi utunkat követő küldetések legénységei lesznek, ezen kívül a menedzsment, a rendszerfejlesztő mérnökök, a kutatók, az orvosok, a szimulátor személyzete, illetve a fénykép-elemzők részére is tartunk beszámolókat. Ha nem beszélünk, akkor írunk: készítjük a jelentésünket, hogy jól nevelt berepülő pilóták módjára elmondjuk, hogyan ment a repülés, és hangot adjunk változtatásokkal kapcsolatos véleményünknek.
Utazásunk bonyolultságához képest nagyon kevés okunk van a panaszra, és ez szerintem leginkább az Apollo-7, 8, 9 és 10 által elvégzett grandiózus munka eredménye. Fő aggályom az űrrandevú során használt eljárásrend, ami szerintem aránytalanul bonyolult feladat egyetlen ember számára. A számítógép billentyűit 850-szer megnyomni még csak-csak elmegy, feltéve, hogy a parancsnoki egységen minden rendben működik, de rengeteg értékes időt visz el, ha emellett még felmerülő problémákkal is meg kell birkózni, de akkor is, ha hátra kell dőlni, és hogy kielemezzük a két jármű találkozóhelyéhez vezető Hold körüli ívet.

Ahogy telnek-múlnak a napok és a legkülönfélébb tájékoztatókon esünk túl, a Hold a laboratórium ablakán át úgy tűnik, mintha összemenne, a Föld pedig visszanyeri eredeti lapos voltát. Ez a félig-meddig otthoni környezet jó alkalom arra, hogy utoljára végignézzük, mit is tettünk utunk során, és átbeszéljük a részleteket. Így például azt, amikor Neil és Buzz mesél azokról a villanásokról, fénycsíkokról, amiket az elsötétített parancsnoki egységben láttak. Én ezekből egyet sem vettem észe, de most megdolgoztathatom a fantáziámat pro és kontra: elmondhatom, hogy láttam-e ilyet vagy sem, és felidézhetem azokat az alkalmakat, amikor abszolút sötétséget tapasztaltam, de beszélhetek arról is, ha néha-néha egy kis fehér csík húzott át a retinámon. Mivel képtelen vagyok objektívan közelíteni a témához, inkább távol tartom magam a megbeszéléstől.

A földi ügyekhez visszatérve, értesülünk a Ted Kennedy szenátorral és Chappaquiddickkel kapcsolatos hírekről, amiket repülésünk során a Küldetésirányítás nem tartott alkalmasnak arra, hogy megossza velünk. Izgalomban is van részünk, amit egy vonzó fiatal lány beköltözése okoz: ő egy laborasszisztens, aki „beszennyeződött” az egyik Holdról hozott mintával való érintkezés során, így csatlakozik társaságunkhoz – és egyenesen az enyémmel szomszédos hálószobát foglalja el.
Aztán jön a táviratok, újságok áradata, illetve a világ minden részéről érkezett levélhegyek, amik írói az Apollo-11 küldetését más nézőpontból látják. Ahogy esténként elmerülök bennük, különösen az újságok vezércikkeiben, tetszik, milyen jól megírták őket, de ugyanakkor lesújtó, mennyire szem elől tévesztik értekezéseikben a lényeget. A Gemini-10 útjától eltérően, ami a vízreszállás pillanatában véget is ért, ennek a küldetésnek igazából sosem lesz vége az én életemben (ez a benyomás az újságokat olvasva), bár szeretném, ha ez nem így lenne. Míg a legtöbb újság nem fukarkodik a dicséretekkel („… ez egy olyan vállalkozás, amiből az emberi lélek építkezhet” – írja a Montreal Sun), vannak zavaró ellenvélemények, mint például az, amit a stockholmi Expressen fogalmazott meg: „A holdutazás… meggyőző teljesítmény volt. Ugyanakkor szörnyű abba belegondolni, hogy ugyanaz az USA, ami játszi könnyedséggel old meg ilyen hatalmas műszaki kihívásokat, mennyivel nehezebben birkózik meg összetett társadalmi, politikai, és emberi sorsokat érintő kérdésekkel.” A Philadelphia Inquirer jó kérdést tesz fel: „Vajon ez a csodálatos teljesítmény ösztönzőleg hat majd…, vagy elenyészik egyesek leplezett cenzúrájának hatására, akik számára az emberiség problémáira a megoldást inkább az jelenti, ha az űr helyett más prioritásokkal foglalkozunk?” A Washington Post a Harvard Egyetem biokémikusát, Dr. George Waldot idézi, aki tanítványaival kapcsolatban ezt mondta: „Tartok tőle, hogy őket ez a küldetés csak a régi beidegződések, és mechanizmusok meglétéről győzi meg, az nagy jólét és hatalom erődemonstrációját látják benne, ami katonai és politikai felhangokkal van tele. Attól félek, hogy csapdában érzik magukat, és emiatt kiábrándultabbak, elkeseredettebbek lettek.” Sok országban a holdraszállás híre mindössze az amerikai propagandát jelenti, sok helyen azonban vallási tabukat sért az ember holdralépésének gondolata, és az ezzel kapcsolatos hírek élénk vitához és utcai zavargásokhoz vezetett – ahogy a szomáliai Mogadishuban is történt. Csapdába esett diákok és megszentségtelenített Hold? Megdöbbentő belegondolni abba, hogy olyat tettünk, aminek következtében bárki kiábrándult lehet, de még kevésbé képzelhető el, hogy „elkeseredett” legyen, vagy, hogy teológiai alapokon nyugvó komoly felkeléseket robbantottunk ki, amikor felkerestünk egy szent helyet. Ez utóbbit legalább megértem, de az előbbiek bizony kifognak rajtam. Remélem, hogy nem ez a hozzáállás a meghatározó, egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy az lenne.

Aztán ott vannak a meghívások és a jókívánságok, amik mindenhonnan érkeznek. „Ráb-á-dáb-dáb, három pasi és egy kád, miért ne jönnétek el hozzánk?” – ezzel kezdődik az egyik, egy másik pedig rodeóra invitál engem: „Aki képes megülni egy olyan izét, amilyet Ön is megült, az biztosan csak veszettül jó cowboy lehet.” Egy rövid táviraton a „Baldvin belga király” aláírás szerepel, Nelson Rockefeller pedig egy ünnepi parádéra New Yorkba hív minket. Azt is megtudjuk, hogy Duke Ellington „Moon Maiden” című új szerzeményét a Szivárvány teremben játssza, ahova szeretettel várnak minket. Ugyanez igaz az Atlantic City-beli Steel Pier-re, ahonnan hármunknak 100 000 dollárt ajánlanak fel egyhetes ott-tartózkodásért cserében. Egy másik üzenetből megtudom, hogy egy hibrid orchideát neveznek el rólam, és aláírásommal engedélyezem, hogy egy versenylovat Michael Collinsnak kereszteljenek. Száguldjon a pályáján páratlan sebességgel, még ha útja sárban vezet is.

Gratulációkat kapunk a Montgomery Rendőrségtől, Amerika Katolikus Lányaitól, az amerikai Berepülő Pilóták Szövetségétől, a pápától, a Békehadtesttől … és így tovább. Egy sor szervezet tiszteletbeli tagjának fogadott, a kedvencem az Afganisztánban működő Kabuli Tevehajcsárok Rádióklubjának felkérése. A legszokatlanabb távirat így hangzik: „… Harmincöt évvel ezelőtt, 1934. július 21-én otthonunkban első kézből értesültünk apánktól Buck Rogers kalandjairól, amikor elsőként elrepült a Holdig. Apánk, Phil Nowland, aznap kezdte el „Buck Rogers” képregény-sorozatát. A holdséták a pennsylvaniai Bal-Cynwyd Maple sugárútján hozzátartoztak mindennapi életünkhöz, ennek ellenére mindannyiunk számára izgalmas volt végignézni az Önök űrrepülését, aminek során Buck Rogers végül életre kelt. Szeretnénk a legjobbakat kívánni Önöknek: Phillip Nowland gyermekei”StLouis1920s.jpg
A levelek közül a legnagyobb hatást Charles Lindberghé gyakorolta rám. Gondolatait Honoluluból Manilába tartó repülőútja során vetette papírra a Pan American 841-es járatának fedélzetén, a manilai bélyegzőn július 28-i dátum szerepelt.

„Kedves Collins ezredes!

Gratulálok Önnek izgalmas, különleges és csodálatosan végrehajtott küldetése alkalmából, és tisztelettel megköszönöm meghívását, amivel lehetővé vált számomra, hogy az Ön Apollo-11-esének startját az Asztronauták számára fenntartott helyről nézhettem végig. (Sok minden elterelhette volna figyelmemet a VIP-vendégek számára kijelölt helyen, én ugyanis nem sorolom magam közéjük – különben is: milyen iszonyú megnevezés ez.)
Saját földkörüli utam során sikerült a televízión elcsípni küldetése legkritikusabb részét. Természetesen, miután Ön megkezdte keringését a Hold körül, a média figyelme a holdraszállásra és az ember Holdra lépésére irányult. A Holdra lépés minden percét leírhatatlan érdeklődéssel néztem végig. Ugyanakkor úgy vélem, hogy Ön bizonyos szempontból mélyebben élte át a történteket – a Hold körül egymagában keringve több ideje volt az elmélkedésre.
Micsoda fantasztikus élmény is lehetett az: egymagában lenni, és így lenézni egy másik égitestre, mintha csak az űr istene lenne. A magányban van valami, amit csak azok ismernek, akik már megtapasztalták: ez pedig az egyedüllét után a társainkkal való találkozás. Az Ön által megtapasztalt magányt ember még nem élte át korábban. Úgy hiszem, hogy idővel egyre jobban letisztulnak az ezzel kapcsolatos gondolatai és érzései. Valamikor a jövőben szívesen meghallgatnám, mit gondol minderről.
Én bizonyos mértékig inkább Önnel éreztem rokonságot, jóval közelebb éreztem magamhoz, mint asztronauta-társait, akiket a Hold felszínén láttam sétálni. Nemsokára megkezdjük az ereszkedést Manila repülőterére, így be kell fejeznem levelemet.
Fogadja nagyrabecsülésemet és jókívánságaimat:

Charles A. Lindbergh

Természetesen, biztos vagyok abban, hogy magányérzetét időről-időre megszakította a houstoni Küldetésirányítás, de ezek szüneteiben azért csöndes időszakoknak is kellett lenniük – és remélem, hogy ezekből elegendő kijutott Önnek. Évekkel ezelőtt, saját repülésem alkalmával még nem kellett foglalkoznom rádióhívásokkal.”

A napok valósággal röpülnek ilyen leveleket olvasva – persze, az egészséges egerek is hozzájárulnak ehhez. Egyik pillanatról a másikra máris itt van augusztus 10-e, vasárnap: és szabadon távozhatunk. Bábunkból kiszabadulva, hivatalosan is alkalmasnak nyilvánítanak arra, hogy csatlakozzunk az emberiség többi részéhez – legalábbis, fizikai értelemben. Egy táviratokkal teli aktával és a Lindbergh levéllel a tarsolyomban, amit diplomaajándéknak kijáró becsben tartok, belehunyorgok a houstoni neonfényes éjszakába, és közel egy hónap után beszívom a Föld meleg, párás, hívogató és megnyugtató levegőjét. Nem emlékszem rá, hogy korábban érzékeny lettem volna a földi illatokra, de talán érzékeim megváltoztak, és ettől kezdve a Földet másképp látom majd."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

matrica_nyomd-meg_sm.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://pulispace.blog.hu/api/trackback/id/tr775145247

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KundK 2013.03.19. 15:57:05

Megint egy apró akadékoskodás a fordítással kapcsolatban: Duke Ellington, sztem, sosem volt herceg. :)

gopuligo 2013.03.19. 16:36:00

@KundK: Erre már nem tudok mit mondani. Természetesen javítva. :_)

hungarisztan 2013.03.20. 11:45:40

No igen, ez a Nagy Kaland utáni első szippantás a szűretlen-légkondicionálatlan földi levegőből egészen varázslatos lehetett!
süti beállítások módosítása