Miben hasonlít az autóvezetés az űrhajók vezetéséhez? Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A legénységnek nagy szüksége volt arra, hogy minél több időt töltsön szimulátoron; sok más mellett például azért, hogy a nagyon összetett Apollo-s repülés mesterévé váljanak, amikor a másodperc töredékén múlt az időzítés, és több száz különböző feladat tökéletes végrehajtására volt szükség. Repülés közben ugyanis nem lesz velünk egyetlen oktató sem, aki rácsapna a kezünkre, ha valamit rosszul csinálunk: élesben, hibázás esetén nincs második esélyünk.

Vegyünk például valakit, aki még sosem vezetett autót. Anélkül, hogy megengednénk neki, hogy ténylegesen kipróbálja a vezetést, készítsük fel egy utazásra Downeyből Los Angelesen át, végig a Long Beach sztrádán, majd fel a San Diego autópályán egészen a repülőtérig. Útközben hagyjuk, hadd gyorsítson, cseréljen kereket, majd folytassa az utazását. Elmagyarázzuk neki a közlekedési szabályokat, a gép működését, a kuplung, a fék és a gáz közti összefüggést, a kerék érzetét. Betanítjuk a piros lámpákat, a villogó sárgákat, és felkészítjük a szembejövők vakító fényeire. Majd bízunk benne, hogy amikor első alkalommal vezet - immár teljesen egyedül -  még a lökhárítót sem horpasztja be.

Lehet, hogy ez egy nagyon elvont párhuzam, de pontosan ezt tettük az Apollo-val. Az autóra vagy a fülkére rákötünk egy nagy számítógépet, és a gázpedált érő nyomás mértékében változtatjuk a sebességmérőn megjelenő értékeket, pont úgy, ahogy az állapotvektor változik a csillag-horizont mérések alapján. A számítógép minden kijelző, pedál, kar és kapcsoló működését a lehető legéletszerűbben szimulálja. Az üzemanyagtartály a megtett mérföldek arányában ürül, az oxigénnyomás növekszik, amikor a fűtést bekapcsoljuk, stb., stb. Odakinn, az ablakon túli világot már jóval nehezebb modellezni, de a legfontosabb vonatkozásaiban azért megoldható. Filmre vett autók suhanhatnak el a szomszédos sávokban, ahogy az űrhajó ablakaiban megjelenő csillagmezőket is pontosan lehet imitálni.

A navigáció egyszerű: a San Diego autópálya felé útba igazító táblákat lehet modellezni. A holdi horizont ennél pontatlanabbul képezhető le, de ahhoz azért elég pontosan, hogy megmérhessük a holdi horizont és egy kiválasztott csillag által bezárt szöget. Hibákat is bele lehet építeni a rendszerbe. A kormánykerék rázkódik pár másodperccel azelőtt, hogy vadul az egyik oldalra csapódna az első kerék defektje miatt. A stabilizáló és irányítási rendszerben kialakulhat egy rövidzárlat, ami miatt az egyik segédhajtómű folyamatosan üzemel, és így egyik oldaláról a másikra bukdácsol az űrhajó. Akár autóban, akár Apollo-űrhajóban is utazunk, a látványt és a kockázatokat egyaránt szimulálhatjuk, begyakorolhatunk normál üzemi, illetve vészhelyzeti eljárásokat, és mindezt annyiszor ismételhetjük, hogy rákapjunk a dolog ízére.
Az ok, amiért a kocsikázáshoz mégsem használunk szimulátort az, hogy vannak egyszerűbb, olcsóbb és jóval megbízhatóbb módjai az utazás lebonyolításának (hagyjuk, hogy a feleségünk vezessen), de az űrrepülés elképzelhetetlen egy jó szimulátor nélkül.

Amikor John Young első alkalommal megpillantotta a parancsnoki és műszaki egység szimulátorát, azonnal "Nagy Vonatroncsnak" nevezte el, mégpedig fizikai kiterjedése és geometriai bonyolultsága miatt. Hatalmas, tarkabarka szerkezet volt, és egy szőnyeggel borított lépcső vezetett a mintegy négy és fél méter magasan lévő fülke bejáratához. A fülke mérete természetesen adott volt: az Apollo parancsnoki egység fülkéjének pontos másolatának kellett lennie. A kabint azonban minden oldalról fura szögekben ráillesztett nagy dobozok vették körül, ezek gondoskodtak a látványelemekről, amit az ablakokon kinézve láttunk.
A számítógép ettől a kusza összevisszaságtól elszigetelten, egy üvegfal mögött álldogált, egy szimulátorral szomszédos légkondícionált palotában, ahol hatalmas stáb sürgölődött körülötte éjjel-nappal. A számítógép volt a méhkirálynő, amit herék nyalogattak, és dolgozók tápláltak a legújabb repülési információkat, pályaadatokat, űrrandevú-sémákat, vagy holdi gravitációs modelleket, vagy bármi mást tartalmazó lyukkártyákkal. Ez az egész dollármilliókba került, és több száz ember tartotta karban, akik három műszakban dolgoztak, a hét minden napján. Természetesen, a gép nem volt mindig tökéletesen hadrafogható állapotban, különösen az Apollo-program elején nem, amikor még egyszerűbbnek tűnt a valóságban kipróbálni dolgokat egy tényleges űrhajóval, mint egy szimulátorban imitálni a küldetést. [Az alábbi képen a szimulátor "kezelőfelülete" látható:]

A számítógép kedvenc mutatványa az volt, hogy miután egy adott folyamatba belekezdtünk - mint például egy űrrandevúba - hagyta, hogy egy pontig eljussunk, majd hirtelen leállt. Ekkor technikusok rajzottak a királynőhöz, miközben a legénység a fülkében malmozott. Amikor helyreállt a rend, általában az egészet elölről lehetett kezdeni, ahelyett, hogy attól a ponttól folytathattuk volna a szimulációt, amikor a gép csütörtököt mondott. Ez az űrrandevúk esetében órákat jelentett, aminek során a legénység az igazság pillanatáig hiába dolgozott, és hátán fekve még csak annyit sem tudott, hogy sikerült-e az űrrandevút végrehajtania.
Rosszabb volt a helyzet, amikor a holdkomp legénysége beszállt a holdkomp-szimulátorba, és a Küldetésirányításnál is mindenki elfoglalta a helyét, majd a három fél különálló rendszerét megpróbálták úgy összehangolni, hogy ugyanazt a problémát egyidőben szimulálják. Ez kemény dió volt, és ritkán sikerült összehozni úgy, hogy egy-egy összetevőt "ki ne lőjjünk” - ahogy mi hívtuk a jelenséget. Az asztronauta irodában, az üdvözlések legtöbbször szabadkozások voltak. „Nem a szimulátorban kellene lenned?”. Amire általában ez volt a válasz: „Ja, csak az összeköttetést megint kilőttük”.

A meghiúsult Apollo-8-as küldetésemet megelőző kiképzés során 150 órát töltöttem el a szimulátorban, ami legalább nagy vonalakban segített megérteni a bonyolult irányító és navigációs rendszer működését. Majd az Apollo-11 küldetésére való felkészülés első hónapjaiban amikor csak tudtam, bekönyörögtem magam a houstoni, a Cape-i szimulátorok valamelyikébe, de igazából csak McDivitt márciusi repülése után váltak gördülékenyebbé a dolgok, amikor már nagyon bele kellett húzni, ha végezni akartunk a júliusi határidőig. Tulajdonképpen kötelező szimulációk hosszú sorát kellett sikeresen teljesíteni, vállvetve a Küldetésirányítással, mielőtt hivatalosan is felkészültnek találtattunk volna ahhoz, hogy a valóságban is megkíséreljük a küldetést – emiatt egy ideig úgy tűnt, hogy nem végzünk júliusig.
De legalább a szimulátorral való repülés egy tervezhető tevékenység volt: odabenn feküdtem, miközben csöndben a géppel beszélgettem, vagy fennhangon a közeli konzolnál állomásozó oktatók valamelyikével csevegtem."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.