"Ha ömlengős, érzelemdús sajtótájékoztatókat akartak, inkább egy filozófusból, egy papból és egy költőből kellett volna összeállítani az Apollo-k legénységét – nem pedig három berepülő pilótából." 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 Neil Armstronggal, Buzz Aldrinnal és Michael Collins-szal a fedélzetén. Ennek tiszteletére az űrhajósok életének kulisszatitkait osztjuk meg, mégpedig vélhetően a leghitelesebb forrás, Michael Collins jóvoltából. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"1964 tavaszán új, Ellington-i irodámban nem foglalkoztam sem a T-38-asokkal, sem a halállal, sem efféle nyomorúságokkal. Én voltam a legkisebb hal a legnagyobb tóban, amit csak valaha láttam, és pokolian elégedettnek éreztem magam. Igen, valóban eljött a nagy pillanat, amikor a hét szűk esztendő véget ért, és az elképzelhető legbőségesebb esztendők köszöntettek be. Ráadásul duplán: Deke Slayton jelezte (soha nem ígért semmit), hogy fejenként egy-két űrrepülésre számíthatunk, de addigis, itt a földön sem alakultak rosszul a dolgok. Ezt a többi közt a Life magazinnal és a Field Enterprise-zal megkötött „személyes sztori”-szerződésnek köszönhettük, ami két év alatt 16 ezer dollárt hozott a konyhára, majd az együttműködésnek nagyon hirtelen - és sajnálatosan - vége szakadt.

Létrejötte nagy vitákat kavart mind a sajtóban, mind a hazai fronton. Pat úgy érezte, hogy semmilyen körülmények között nem fogadhatunk el pluszpénzt, ha az adófizetők által finanszírozott űrprogramban veszünk részt. Szerinte egy állami vállalatnál nem dolgozhatunk saját zsebre. Én viszont másként vélekedtem erről: a szerződéssel kapcsolatban semmilyen aggályom nem volt. Az egész ügy rettenetesen komplikált volt, és a mai napig beszédtéma a sajtó és az asztronauta-társadalom egyes berkeiben.

Nem titok, hogy James Webb, a NASA bőbeszédű, agresszív és rendkívül hozzáértő vezetője halálosan ellenezte a szerződés megkötését, ami így nem is jöhetett létre. Egészen addig, míg John Glenn szóba nem hozta Kennedy elnöknek a dolgot, aki viszont hozzájárult a szerződés aláírásához. Ez el is döntötte a kérdést.

Nem tudom, hogy John pontosan mit mondott az Elnöknek, de a hagyományos érvelés valami ilyesmi volt: ezek az emberek hirtelen az érdeklődés középpontjába kerültek, és feltételezhetően még évekig rivaldafényben is maradnak. Az ország vezetőinek felelőssége, hogy meggyőződjenek arról: az asztronauták képesek-e megbirkózni a munkájukkal járó szükségszerű, ám néha terhes nyilvános szereplésekkel, ami többek között pénzbe kerül. Pénzbe kerül a ruha, a babysitter, a feleség és a gyerekek fuvarozása, pénzbe kerül a megfelelő színvonalú otthon fenntartása – minderre azonban nem futja egy ifjú katonatiszt jövedelméből.
Ugyanakkor a szerződéssel elejét lehet venni az asztronauták közötti viszályoknak, mivel a kapott pénzből egyenlő arányban részesedik mindenki – függetlenül attól, hogy milyen küldetésen vesz részt. Emiatt a kapzsiság nem mérgezhette meg a csapattagok közti bensőséges, baráti viszonyt.
 
Az sem utolsó szempont, hogy a szerződés megkötésével gyakorlatilag túszul ejthetjük a Life-magazint, és így legalább ők biztosan nem jelentetnek meg szemét cikkeket rólunk: attól kezdve ugyanis, hogy a médiagörényeket beengedjük a családi fészekbe, ahol feleségünk érzelemkitöréseit és gyerekeink locsogását hallgatják, csak nem fordulnak majd vendéglátóik ellen – pláne, ha ők fizetnek a vendéglátásért. Nem, a szerződés szinte garantálta, hogy tejben-vajban fürösztenek minket: színes egész-oldalas cikkeket közölnek, amik ártatlan semmiségekkel lesznek tele.

Másrészt viszont természetesen számítani kell a sajtó kirekesztett felének reakcióira, ugyanakkor a szerződés megkötésével legalább az biztosra vehető, hogy az otthon melegéből, a családi tűzhely mellől érkező beszámolók baráti hangvételűek lesznek. Röviden, a szerződés megkötése egy gyakorlatias és ízléses megoldásnak tűnt, ráadásul Glenn-nek szemlátomást nem okozott problémát, hogy szükségességéről meggyőzze az Elnököt. Ez az év az asztronauták nagy éve volt.

Mert mit is tartalmazott a szerződés? A jogi katyvasztól eltekintve, igazából csak annyit, hogy a Life és a Field tulajdonába kerülnek az asztronauták és családjuk „személyes beszámolói”. Namármost, a nagy kérdés az, hogy mi számít személyes beszámolónak? Az asztronauták esetében különben is nagyon nehéz meghatározni, mit is jelent az, hogy valami „személyes”.

A berepülő pilótákat ugyanis arra tanítják, hogy a tesztrepülések alkalmával szerzett benyomásaikat rögzítsék, és a lehető legpontosabban emlékezzenek vissza a részletekre, amikor a földre visszatérve beszámolnak majd az odafent történtekről.
Természetesen, az egyes űrrepüléseket követő nyilvános sajtótájékoztatókon - a média számára is emészthető formában - beszámoltunk a küldetésről. De ez esetünkben már nem volt elegendő.

A Life-nál ugyanis a műszaki dumán kívül azt akarták tudni, hogy mit érzett a legénység. Milyen érzés rakétában utazni, milyen gondolatok cikáztak az agyunkban, amikor a tenger felé száguldottunk, és még nem nyíltak ki az ejtőernyőink? Mennyire voltunk betojva? A Life ezekért fizetett, de erre voltak kíváncsiak azok a szerkesztőségek is, amik ugyanezért az információért nem fizettek: igazság szerint egyikük sem húzott ki belőlünk túl sokat. Az a kis plusz, amivel a Life többet kapott, biztos nem érte meg az árát. Ennek oka leginkább az volt, hogy a műszaki beállítottságú emberek - ilyenek a berepülő pilóták is - kenyere a bonyolult adatok hideg fejjel való elemzése. Emiatt aztán őszintén zavarban voltunk, amikor a szubjektív elemekre helyezték a hangsúlyt. (…)

Olyan volt ez, mintha arról beszélnénk, hogy mit viselt Christiaan Barnard az első szívátültetéskor. Ráadásul, minket nem az érzéseink kifejezésére készítettek fel. Épp ellenkezőleg. Arra, hogy elnyomjuk azokat, nehogy meggátoljanak bennünket nagyon bonyolult és összetett feladataink végrehajtásában, hiszen sokszor csak egyetlen esélyünk volt megfigyelni valamit.
És különben is, az Isten szerelmére: ha ömlengős, érzelemdús sajtótájékoztatókat akartak, akkor inkább egy filozófusból, egy papból és egy költőből kellett volna összeállítani az Apollo-k legénységét – nem pedig három berepülő pilótából. Persze, ez esetben a legnagyobb valószínűség szerint soha nem került volna sor semmilyen sajtótájékoztatóra, mivel a trió olyan mélyen megélte volna a légkörbe való visszatérést, hogy elfelejti megnyomni az ejtőernyőket aktiváló kapcsolót."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.