Boncolás asztronauták részére
2012.07.17. 09:30
Boncolásra is elvitték az Apollo-program asztronautáit a városi hullaházba, a szemük elé táruló öregnéni-kupac látványa nem kicsit lepte meg őket. Volt, aki nem bírta. A résztvevők között volt Michael Collins is, aki később, 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Ennek tiszteletére az űrhajósok életének kulisszatitkait osztjuk meg, mégpedig vélhetően a leghitelesebb forrás, Michael Collins jóvoltából. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:
"Ez az F-104-es volt a játékszerünk az ARPS-nál [Űrkutató pilótaképző - Aerospace Research Pilot School - a szerk.], és használtuk is rendesen. Repültünk vele magasan és gyorsan, alacsonyan és lassan, és esetenként olyasmiket is kipróbáltunk vele, amit űrhajókkal szokás.
Szkafanderbe öltöztünk, és 10 600 méterre emelkedtünk, majd a törvényben meghatározott legnagyobb sebességre (Mach 2) gyorsítottuk a gépet. Ekkor visszarántottuk a botkormányt, és addig mentünk orral felfelé, ameddig csak lehetett. A mozgási energiát elvesztve lelassultunk, majd elkezdtünk lebegni a Föld békés boltíve fölött, miközben a súlytalanságot szimuláltuk – nem is olyan rosszul. Ezzel a technikával, több mint 27 ezer méter magasra küzdöttük fel magunkat. (Azt hiszem Jim Roman tartotta az osztályrekordot, nem kis bosszúságot okozva ezzel nekünk, öreg berepülő pilótáknak.) 27 ezer méteren az ég fölöttünk olyan sötétkék, ami már nem sokban különbözik a világűr koromfeketéjétől, az időjárás, a felhők, és gyakorlatilag az egész légkör alattad van; innen nézve a horizont éles vonalnak látszik, és a föld görbületét is észre lehet venni. Olyan közel, és mégis oly távol.
Még egy gyors pillantás, majd visszazökkensz a hétköznapi kerékvágásba: hiszen kevés levegő van ilyen magasságon, és ez igencsak megviseli a gépet. Elsőként rendre az utánégető mondott csütörtököt – általában olyan 18 ezer méteren. Ezután a főhajtómű hőmérséklete emelkedett vészesen: ha az oxigénhiány miatt nem állt volna le magától, a pilótának kellett leállítania – erre általában 23 ezer méter környékén került sor. A hajtómű leállásával viszont odalett a kabin túlnyomása, így az embert mindössze a szkafander választotta el a vérbuborékos haláltól. Mivel az űrruha kesztyűinek rögzítői hajlamosak voltak kinyílni, a repülés előtt különleges figyelmet fordítottunk a csuklószorítók ellenőrzésére, amit aztán ragasztószalaggal is a helyükre rögzítettünk. Űrkorszaki bálázó zsineg. A zsenialitás, a kifinomult technika és a nyers ostobaság keveréke? Sok időm volt merengeni ezen, valamint sok más felszerelés tervezési problémáin a későbbi években.
Még egy utolsó pillantás a lenyűgöző látványra, majd szembesülni kellett a realitással: ami egyszer felmegy, annak le is kell jönnie – és erre remélhetően Edwards fölött, működőképes hajtóművekkel kerül sor, pont időben az ebédhez, mivel a mutatvány végére általában farkaséhes lettem.
Persze, azért osztályteremben is töltöttünk némi időt: az előadások egy része idegőrlően unalmas volt, másik része pedig határozottan izgalmas. Ezeken az alkalmakon levezettük az összes egyenletet, amivel még a legmegátalkodottabb szkeptikusok is meggyőzhetők arról, hogy egy űrhajóval meg lehet kerülni a Földet: minél magasabban van, annál lassabban megy, és minél alacsonyabb pályán van, annál gyorsabb. Nem igaz? Dehogynem – 160 kilométer magasan a Föld megkerülése másfél óráig tart. Ha viszont 35 800 kilométerre távolodsz, ugyanez 24 óráig tart. Hát aztán? Mivel a Földnek is 24 óráig tart, amíg egyszer megfordul a tengelye körül, így a 35 800 kilométerre keringő műhold mindig a Föld egy adott pontja fölött marad, hiszen a bolygó forgásával azonos sebességgel kering, ami pokolian elmés dolog, ha egy kommunikációs-átjátszó műholdra gondolunk. Az unalmas egyenletek érdekes felhasználási területe ez.
Az órák egy részében a korábban tanultak puszta elmélyítéséről szólt, új szintre emelték azt, amit már amúgyis tudtunk. Az űrben ugyanis nem érvényesek a repülőgépek esetében megtanult szabályok. Gondoljunk csak két űrjármű találkozásának problématikájára: az egyik a másik mögött halad, és a hátsó be szeretné érni az előtte lévőt. Egy repülőgép esetében a válasz gyors és egyszerű: a tolóerő növelése nagyobb sebességet eredményez, majd úgy kell intézni a dolgokat, hogy az első gép utolérésekor a két repülő azonos sebességgel haladjon, és máris kész a kötelék.
Az űrben azonban ez a módszer csődöt mondana: a tolóerő növelése egyre magasabb pályára állít, és minél magasabban vagy, annál lassabban keringesz, így nemhogy beérné az egyik a másikat, hanem még inkább lemarad az üldöző. Minden ösztönöd ellenére, a tolóerőt pont a másik járművel ellentétes irányba kell kifejteni, azaz el kell távolodni tőle, hogy ezáltal alacsonyabb és gyorsabb pályára állj. Majd az utoléréshez szükséges röppályán vissza kell térni erre az eredeti magasságra. Hogy még tovább bonyolítsuk a dolgokat, a földkörüli pályán az utoléréshez szükséges sebesség és a távolság meghatározásához az idő nagy részében teljesen haszontalannak bizonyul a pilóta szemgolyója, amit ezért aztán olyan kütyük helyettesítenek, mint amilyen a radar és a fedélzeti számítógép. Ezeken kívül a földről jóval nagyobb teljesítményű radarokkal és számítógépekkel felfegyverzett seregnyi zseni is besegít.
Mikor agyunk már zsongott az egyenletektől és a többi matematikai katyvasztól, ami velük együtt járt – pályaszámítás volt a tantárgy neve – az ARPS tanári kara jó érzékkel elhessegetett minket, hogy kipihenjük a fáradalmakat. Gyárlátogatásokra mentünk az űrprojektek beszállítóihoz, ahol ugyan nem sok mindent építettek, viszont a tervezőcsoportok lelkendezve meséltek távoli terveikről, amikor például majd atomenergia használatával ruccanhatunk ki a Marsra, de hallottunk egy hatalmas szerkezetről is, ami - miközben átrepül az atmoszférán - a légkörből állítja elő az üzemanyagot, amit aztán folyékonnyá alakít, és ezzel jut el a világűrbe.
Pár hetet eltöltöttünk a Légierő űrorvosaival San Antonioban (köztük voltak ismerős arcok, akikkel a NASA egészségügyi vizsgálatán már találkoztam pár hónappal korábban). Itt egy nagylétszámú és hozzáértő csapat gyűlt össze az évek alatt a legkülönfélébb egészségügyi problémák vizsgálatára - az alábukó vadászgépeken a füldugulás kérdésétől kezdve a súlytalanság szív és érrendszerre gyakorolt hatásáig. Csupa éleseszű, kíváncsi, magasan képzett szakember dolgozott az űrorvostan bimbózó területén, akik tárt karokkal fogadtak minket. Beinvitáltak a belső szentélybe, és már semmi nem emlékeztetett a korábbi rideg orvos-beteg kapcsolatra: a kulisszák mögött voltunk, és számomra érthetetlen módon semmit nem titkoltak el előlünk.
Először egy élettanba bevezető kurzuson vettünk részt, nagyvonalakban áttekintettük az emberi test és alkotórészeinek működését (mi a fenét csinál tulajdonképpen egy lép?). Az előadások mellett benézhettünk laboratóriumaikba is, ahol számos kísérletet végeztek - az esetek többségében altatásban lévő kutyákkal. Ezek némelyike kifejezetten gyönyörű állat volt, fajtiszta németjuhászok és szetterek: talán elkóboroltak, vagy kidobták, esetleg ellopták őket. Bevallom, én inkább az áldozatokkal éreztem együtt, és nem annyira kötött le az orvostudomány bonyolultsága: magamat is egyre inkább leendő áldozatnak tekintettem. Habár az élveboncolás talán kimarad az életemből, leginkább önkéntes kutyaként gondoltam magamra, aki kész arra, hogy kismértékben hozzájáruljon az orvostudomány fejlődéséhez a súlytalanság élettani hatásait illetően. Egy adatpöttynek éreztem magamat, olyannak, amivel a berepülő pilótaképző iskolában én is bíbelődtem. Ott azonban legalább én állítottam elő ezeket, itt viszont egy voltam közülük. Talán ezért lettek az orvosok hirtelen olyan barátságosak? Segítőkész, megértő és együttműködő adatpontokat szerettek volna gyanakvóak és ellenségesek helyett? Vagy valamennyien frusztrált űr-őrültek voltak, akik egyszerűen csak bajtársaikat látták bennünk az emberes űrrepülésért folytatott hosszú küzdelemben, ahol az orvosi problémák a mérnökiekkel azonos súllyal esnek latba? Hasztalan találgattam, csoportunk viszont megnyugodott, és élvezte a nézőpont ilyen bizarr változását.
Ez időnként tényleg meglehetősen bizarra sikeredett, így például aznap, amikor csapatostól belátogattunk a városi hullaházba, ahol épp egy idős hölgyet boncoltak, aki hashártyagyulladásban halt meg, miután perforálódott a bele. Oldalt egy-két koraszülött holtteste várt a sorára. Azt mindig is tudtam, hogy a hullaház nem egy virágüzlet, de a hashártyagyulladás olyan elképesztően büdös, hogy csoportunk rögvest három, nagyjából azonos létszámú részre szakadt: azokra, akik abban a pillanatban kifordultak a teremből, azokra, akik épp csak bent tudtak maradni, és végül azokra, akiket kifejezetten érdekelt az eljárás. Én a középső csoportba tartoztam, és közben mindvégig próbáltam rájönni, hogy mi a bánatos poklot keresünk mi itt? Vajon kicsapják azokat a kurzusról, akik kimentek a teremből? Vagy ez is csak egy újabb megnyilvánulási formája annak a bizalomnak, amivel az orvosok körülvettek minket? Talán azért van erre szükség, hogy már itt, a földön megszokjuk a halált, hogy könnyebb dolgunk legyen, ha az űrben kell vele megbirkózni? Vagy tényleg azt gondolja itt bárki, hogy tanulhatunk valamit az irgalmatlan kuszaságban előttünk heverő szegény öregnéni-kupacból? Azt mindenesetre megtanultam, hogy a hashártyagyulladás nem menő."
Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz rövid idő alatt több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már átléptük az ötezres határt is, bele kell húznunk, mindenkit várunk!
Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
KAMA3 2012.07.18. 09:59:20
Bírtam a kiképzést, mondjuk úgy, én is a középső csoportba tartoztam, de utána egy hónapig a hányinger kerülgetett, amikor párizsis zsömlét evett valaki a közelemben.