Az Egyesült Államok emberes űrrepülései hét asztronautával kezdődtek, ők azonban aktívan közreműködtek az űrhajó megépítésében is. Ebből az epizódból a többi közt kiderül az is, hogyan kell űrhajót vezetni. Mercury-hétfőket, Gemini-szerdákat és Apollo-péntekeket tartunk. Ha tehát hétfő, akkor Mercury. Most a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvből Deke Slayton visszaemlékezéseiből fordítunk pár részletet magyarra. Íme:

"Az elejétől fogva egyértelmű volt számunkra, hogy a Mercury Projekt túlságosan összetett ahhoz, hogy mind a heten egyformán értsünk mindenhez. Ha kísérletet tettünk volna erre, még mindig nem jutottunk volna a végére: ehhez műszaki leírások tömegeit kellett volna átolvasnunk, valamint az űrhajó darabjait kivitelező több száz beszállítót és alvállalkozót is végig kellett volna látogatnunk. Ezért felosztottuk a munkát egymás között. Scott Carpenter a kommunikációs és navigációs rendszereket kapta meg – a Haditengerészetnél is sokat foglalkozott ilyesmivel. Al Shepard korábbi, szintén Haditengerészetnél szerzett tapasztalataira támaszkodva az űrhajó útját a Földről követő állomások kiépítésére, és a mentőegységekre koncentrált – utóbbiak szednek ki minket egy-egy küldetés végén a vízből. John Glenn korábban a repülőgép tervezésbe ásta bele magát, így ő dolgozta ki a kabin műszerfalának elrendezését.

A NASA úgy döntött, hogy a Haditengerészetnél használatos légmentes ruhákból fejlesztjük ki szkafanderünket, így aztán Wally Schirra - haditengerész lévén - belekezdhetett az életfenntartó rendszer kidolgozásába, ami a pilótát az út során életben tartja, és gondoskodik arról, hogy jól érezze magát odafenn. Gus Grissom Wright-Patben sokat foglalkozott műszaki tervezéssel, így az ő dolga a robotpilóta és kézi irányításhoz szükséges rendszerek kidolgozása lett: ezekkel irányítható a kapszula. Gordon Cooper a Hadsereg Redstone bázisára vette az irányt, hogy a minket ballisztikus, szuborbitális pályára állító hordozórakéta fejlesztését ellenőrizze. Jómagam pedig az Atlast tanulmányoztam, ezt a rakétát használjuk majd a Föld megkerüléséhez.

Minden feladatot igyekeztünk igazságosan szétosztani magunk között. Valamennyien a ránk bízott területtel foglalkoztunk, beleástuk magunkat a témába, majd beszámoltunk a többieknek azokról a felfedezéseinkről, amikről úgy gondoltuk, nem árt, ha ők is tudnak róla. Scott Carpenter például rendre beszámolt arról, hogy hányadán áll a navigációs eszközökkel. Természetesen tisztában volt azzal, hogy a „navigáció” szó használata esetünkben megtévesztő. A repülésben a navigáció általában így határozható meg: „adott röppályától való végtelen számú eltérés folyamatos észlelése és korrigálása.” Ha egy rakétán utazol, pályád adottnak tekinthető – legyen szó akár ballisztikus, akár földkörüli repülésről. Semmit nem változtathatsz rajta, legfeljebb az űrhajó helyzetét irányíthatod – fejjel lefelé fordíthatod, hátrafelé bukfencezhetsz vele, vagy akár az oldalára is billentheted. És ezt meg is kell tenned, hiszen így óvod meg a túlmelegedéstől, vagy attól, hogy irányíthatatlanná váljon. Nagyon fontos, hogy amikor eljön a hazatérés ideje, megfelelő helyzetbe tudd állítani az űrhajót, máskülönben, elég rázós lehet a légkörbe való visszalépés.

De az űrhajó helyzetének változtatása semmi hatással nincs földkörüli pályádra. Attól kezdve, hogy leválsz a hordozórakétáról, meghatározott pályán mozogsz. Emiatt aztán a Mercury navigációja egyetlen kritikus kérdéssé forrta ki magát: meg lehet-e oldani, hogy az út minden pillanatában pontosan tudjuk, merre jár az űrhajó? Scott legtöbb idejét olyan eszközök fejlesztésével töltötte, mint amilyen a periszkóp – ennek segítségével szemlélhettük az űrhajóból a földet. Ő foglalkozott a navigációs térképekkel, amik segítenek nekünk a helymeghatározásban, de a kommunikációhoz szükséges legkülönfélébb rádiós és telemetrikus áramkörök is Scotthoz tartoztak: ez kemény dió, ha történetesen 160 kilométer magasan, és 29 ezer km/h sebességgel suhanunk. Ezen kívül a radar irányleadók is az ő asztala volt; segítségükkel észleltek minket a földről, így mindig tudták, merre vagyunk.

Gus Grissom viszont annyi időt eltöltött a robotpilóta körüli aggodalmaskodással – ez tartja az űrhajót a megfelelő helyzetében –, hogy egy szép napon a NASA egyik illetékese ezekkel a szavakkal fordult hozzá: „Gus, te tehetsz róla, ha ez az izé nem működik majd”. Persze, csak viccelt. Egyikünk sem felelt kizárólagosan a szakterületéért. Elvégre mérnökök százai dolgoztak a projekten teljes munkaidőben, és hetünkre sok minden más feladat is hárult, amellett, hogy a rendszer megtervezésében segédkeztünk.

Ilyen volt például megtanulni az átkozott szerkezet használatát. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a repülés teljesen új módját kellett elsajátítanunk. A mérnökök által kidolgozott, az űrhajó helyzetét irányító rendszer egy merőben új kütyü volt számunkra, és jó időbe – meg sok fejtörésbe – telt, mire megtanultuk használni. A kapszulát a repülés során alapvetően az űrhajó külsejére szerelt apró fúvókák tartják megfelelő helyzetben. Ezek három különböző tengely mentén hidrogén-peroxidot lövellnek ki, ezek lökik a kapszulát a kívánt helyzetbe.

Ha például az űrhajó oldalirányban forog, és ezt meg akarod állítani, működésbe hozod a kétoldalt található fúvókákat. Ha a kabin legyezőirányban mozog – vagy úgy, ahogy a rákok másznak a tengerparton – egy másik fúvókarendszert használsz, ami egyenesbe hozza a dolgokat. Egy harmadik fúvóka-rendszer avatkozik közbe, ha a kabin fel-le bólintó mozgásba kezd - ahogy egy hajó is ring a hullámokon. A légkörbe lépés során például mindhárom mozgásfajtával találkozol.
Vannak azonban pillanatok, amikor te magad akarod, hogy a kapszula bólintó-, vagy legyezőirányú mozgást végezzen, vagy esetleg forogjon. A visszatérés közben a légellenállás közben fellépő hőhatás kivédése érdekében a kapszulát olyan helyzetbe kell állítani, hogy annak tompa, szélesebbik végét érje a légáram. A kabint végig ebben a helyzetben kell tartanod. És ezt a megfelelő fúvókák használatával éred el.
A rendszert úgy tervezték, hogy a pilóta manuálisan is stabilan tudja tartani a kapszula helyzetét. Ezt egy vezérlőkar segítségével teszi, ami egyszerre képes a három, különböző irányú mozgás - a bólintó, a legyezőirányút mozgás, valamint a forgás - irányítására.

Ha a kart előre-hátra húzod, a kapszula oldalán két fúvókarendszer lép működésbe, ez a bólintó – fel-le – mozgásért felelős. Ha oldalirányba húzod a kart, tehát jobbra vagy balra, a kapszula ennek megfelelően balra vagy jobbra fordul majd. Ez bármikor megszakítható, elég mindössze az ellenkező irányba pöccenteni a kart.
A legyezőirányú mozgást szabályozod, amikor a vezérlőkart megcsavarod - mintha csak ki akarnál nyitni egy vízcsapot. Mindez nem olyan bonyolult, ha már ráéreztél az ízére. De némelyikünk soha sem barátkozott meg azzal a gondolattal, hogy egyetlen kar vezérelje mindhárom mozgásfajtát. A pilóták a gépek legyezőirányú – jobbra-balra – mozgását a lábukkal, pedálok segítségével irányítják, és többségünk szívesebben venné, ha az űrhajót is így lehetne kormányozni. De csak abból dolgozhatunk, amink van, így megpróbáltuk kihozni ebből a legtöbbet. És működött. Nagy G-terhelés mellett azonban – ami a légkörbe lépés utolsó szakaszában ér minket – kissé macerás a kezelőkar használata, és apait-anyait bele kell adni a mozgatásába.

A pilótának ezt is le kell küzdenie. Mindenesetre addig gyakoroltuk itt a földön a rendszer használatát, amíg biztosra tudtuk, hogy menni fog. Ugyanakkor vannak pillanatok, amikor a pilótának nagyon precízen kell beállítani a kabin helyzetét. Erre volt a robotpilóta – Gus specialitása: ez besegít, ha az ember valamiért képtelen korrigálni, vagy adott esetben át is veszi az irányítást, ha elfajulnának a dolgok egy-egy rázós légkörbe lépés alkalmával."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.