Elliot See pilótatudását illetően kétségek merültek fel az asztronauták körében. Ő vezette azt a gépet is, amelyikben társával, Charlie Bassettel együtt lezuhant. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Egyre több kétely kezdett felmerülni Elliot See pilótatudását illetően, függetlenül attól, hogy papíron milyen érdemei voltak. Több asztronautának a T-38 Talonban olyan érzése támadt egy-egy Elliottal való közös repülőút végén, hogy ő bizony nem a legjobbak legjobbja. Deke később azt írta, hogy Elliotot afféle óvatoskodó, „öregasszonyosan” vezető pilótának tartotta. Ennek ellenére hibátlanul dolgozott együtt Neil Armstronggal a Gemini-5 tartaléklegénységének tagjaként. Mindketten civilek voltak, és keresték egymás társaságát. A nagy különbség az volt kettejük között, hogy Neil az űrprogramban résztvevők közül mindenkinél jobban repült, ő vezette az X-15 rakétarepülőt is, és már akkor asztronauta volt, amikor még ténylegesen be sem került az asztronauták közé: több mint nyolcvan kilométeres magasságban repült. Deke láthatóan arra gondolt, hogy a pilótafülkében minimálisra csökkenthető a kockázat, ha Elliot Charlie Bassett társaságában repül.

Alighogy Tom Stafford vízre szállt a Gemini-6 küldetés végeztével, máris csatlakozott Elliothoz, Charliehoz és hozzám: a továbbiakban együtt készültünk fel a Gemini-9 küldetésére. Közösen gyakoroltunk a szimulátorokban, együtt dolgoztuk ki a küldetési tervet, együtt jártunk oktatásra, és rengeteg időt eltöltöttünk St. Louisban a McDonnell Aircraft Corporationnél, hogy a Gemini-9 kapszulája igényeinknek megfelelő legyen. Ez már tényleg űrhajó volt a javából, nem csak egy délibáb. Megnézhettük, megtapinthattuk, érezhettük a jelenlétét. Ez a szerkezet emelheti Elliotot és Charliet a világűrbe. Gyakran azon kaptam magam, hogy elkódorgok egy pillantást vetni a Gemini-12 űrhajóra. Az lesz az enyém, és végig akartam kísérni megszületését. Nem sokkal volt több egy állványzatnál és a padlón szétszórt alkatrészeknél, amik csak arra vártak, hogy egy tudományos és mérnöki csodává álljanak össze. A fülkeajtók a katonai repülőkére emlékeztettek, ahogy a harang-alakú titánium testből nyíltak kifelé. Belülre kerül az elektronika labirintusa, beleértve a kifinomult irányító- és navigációs rendszereket valamint az űrrandevú során használatos radart. Testközelből akartam ismerni minden egyes csavart és szegecset. Rengeteget beszélgettem azokkal a precíz, elkötelezett emberekkel, akik összeszerelik, mivel egy nap az életem múlhat a munkájukon.

Mivel Charlieval kettőnkre várt űrséta, sokat utaztunk együtt repülőn, és gyakran sörözgettünk hotelek bárjában, miközben másról sem tudtunk beszélgetni, csak a küldetésről, egyre csak azt csiszolgattuk. Egy csapat lett belőlünk, együtt segítettünk Dallasban az LTV Aerospace mérnökeinek összerakni az AMU-t, hogy mindenben megfeleljen majd az igényeinknek. Alkalmanként a munka után tósztot mondtunk, mivel rájöttünk arra, hogy ez a rakétákból álló csomag jelentős kihívás, hiszen egyszer majd az űrprogram főszereplőjévé válik. És ez most kizárólag kettőnkre volt bízva. Az űrhajó nálunk tapasztaltabb parancsnokai bármilyen csodás munkát végezzenek is az űrrandevúval, és bármennyi üzemanyagot spóroljanak is meg a légkörbe lépés során, az újságok fejlécei az űrsétán résztvevőkkel foglalkoznak majd. Újoncokként rengeteget nevettünk ezen, és biztosak voltunk abban, hogy ha valakinek sikerül megszelídíteni ezt a háttáskát, akkor azok mi leszünk.

Bassették három háztömbnyire laktak tőlünk, a tóparton. Barbara és Jeannie Bassett jó barátnők lettek, így a gyakorlás közepette azon kaptuk magunkat, hogy rengeteg szabadidőt töltünk együtt, amit vacsorák és hosszú beszélgetések kísértek. Ahogy teltek-múltak a hetek, a barátságunk úgy megerősödött, hogy szinte már egy család lettünk.

1966. elején a Geminik két- vagy háromhavonta repültek. A Gemini-8 útját márciusra tűzték ki, amikor majd Neil és Dave Scott végrehajt egy űrrandevút és dokkol egy újabb Agenához, Dave pedig űrsétán vesz részt. Aztán májusban már indulhat is a Gemini-9.
Február utolsó napján Elliot, Charlie, Tom és jómagam beültünk a NASA két, kétüléses T-38-asába, hogy St. Louisba repüljünk, és a McDonnell gyárában lévő szimulátorban gyakoroljunk. A vezérgépet, a NASA 901-est, Elliot vezette Charlieval a hátsó ülésen. Ezen a gépen volt egy poggyásztok, amibe minden személyes iratunkat és a NASA-s azonosító kártyáinkat bedobáltuk, mielőtt reggel 7:35-kor felszálltunk volna Houstonból. Az előrejelzés szerint St. Louisban az évszaknak megfelelő időjárásra számíthattunk: 4,8 kilométer látótávolságra, esőre és hózáporra. Semmi olyasmire, ami négy tapasztalt pilótának aggodalomra adhatott volna okot, bár a műszerezettség jobb is lehetett volna. A repülőtér automata siklópálya számítógépe nem működött, ami azt jelentette, hogy a szokásosnál jobban kellett figyelnünk. Tom Elliot szárnya mentén repült, amikor felemelkedtünk az Ellingtont borító vékony felhők fölé, a ragyogó kék reggeli égboltra. See és Bassett fehér sisakjai a fülketető alatt olyanok voltak, mint két ping-pong labda egy átlátszó műanyag tubusban.

Amikor kilenc óra környékén megközelítettük a Lambert-St. Louis Municipal Repülőteret, az időjárás elromlott, és a telet idézte: eső, hó és köd sávokban váltotta egymást kevesebb, mint 120 méterre a földtől. A kis Northrop típusú sugárhajtóműves gépeinket úgy dobálta a szél, mintha éles sarkoknak csapódtunk volna. Aláereszkedtünk a katyvaszban, az egyik gép szárnya szinte súrolta a másikét, a hózápor közepette azonban még így is szinte elvesztettük egymást szem elől.
A földet érés után már nem lettünk volna messze úticélunktól. A McDonnell Aircraft Corporation a repülőtér szomszédságában volt, a hatalmas 101-es Épületben. Itt szerelték össze a Gemini-program hátralévő küldetéseinek űrhajóit, és mindössze 150 méterre volt a leszállópályától.

Normális körülmények között a katyvaszból 120 méterre bukkantunk volna ki, a repülőtérrel az orrunk előtt. Ehelyett mi még mindig a műszereket figyeltük ahogy a felhők között repültünk, a hófúvás közepette. Nagyon nem tetszett a dolog. Elliot elszámolta magát: túl magasan és túl messze voltunk a leszállópályától, amihez túl gyorsan is közeledtünk, miközben a rossz időjárás miatt csak egy-egy pillantást vethettünk a földre. „Ennél a landolásnál már az imádság sem segít” – mondtam Tomnak.
Aztán, váratlanul és minden figyelmeztetés nélkül Elliot egy hirtelen balfordulóba vitte T-38-asát. „Az istenit!” – vakkantott Tom. „Hova a pokolba megy?”
Azonnal eltűntek a szemünk elől. A fülketetőn át csak felhőket és kavargó hófüggönyt láttunk. Sokszor jártunk már erre, és tudtuk, hogy rég elhagytuk azt a pontot, ahonnan meg lehetett volna kezdeni a leszállást. Tom behúzta a futóművet és a fékszárnyakat, én pedig az irányítótornyot tájékoztattam arról, hogy távolodunk, és még egyszer nekifutunk a landolásnak. Hosszú percek teltek el az emelkedéssel, majd a torony parkolópályára állított minket. Legfőbb gondunk az volt, hogy magukkal viszik ruháinkat és iratainkat a poggyásztokban, ha Elliot és Charlie esetleg egy másik bázison szállna le. Nem láttuk a becsapódást, a robbanást és a tüzet, amiben két társunk meghalt."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.