Sokan úgy hiszik, hogy valamilyen titkos terv állt a hátterében annak, hogy Neil Armstrong lett az első asztronauta, aki a Holdon sétált. Ez azonban nem igaz. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Habár ez elsőre nem volt számomra egyértelmű, de hőseim egy része kezdett kikopni az űrprogramból. A híres Eredeti Hetek közül Slayton kivételével már mindenki repült a Mercury-programban, Deke pedig egy enyhe szívritmuszavar miatt nem repülhetett. Az elmúlt két évben ő vezette az Asztronauta Irodát. John Glenn-nek - aki nagy hírnévre tett szert, mint első amerikai az űrben - már kifelé állt a szekere rúdja, és a politika felé kacsintgatott. Így öt Mercury-asztronauta még mindig aktív volt: Al Shepard, Gus Grissom, Wally Schirra, Gordo Cooper és Scott Carpenter.

Most, hogy már az űrprogram részese voltam, más szemmel néztem őket, és úgy tekintettem rájuk, mint lehetséges útitársakra, emiatt pedig el kellett vonatkoztatnom a róluk, mint hősökről olvasható címlap-sztoriktól. Gordo kellemes, laza srác volt, és pokolian jó pilóta. Sok vaskalapos NASA-hivatalnok szerint a vontatottan beszélő oklahomai azonban már túl sok volt a jóból, és ez a hozzáállás kihatott arra is, hogy milyen küldetéseket kapott.
Guson nem volt könnyű eligazodni. A folyosói rutinköszönések kivételével nem olyasvalakinek tűnt, mint akihez sokan állnának közel, és egyáltalán nem érdekelte, hogy mi van velünk, új fiúkkal. Vagy a barátja voltál, vagy nem: Gus a végletekig elment, hogy megmutassa: ő a Nagykutya, és megszorongatta azt, akinek ez nem tetszett. Legbelül azt éreztem, hogy a Mercury küldetése után – amikor elsüllyedt az űrhajója, és ő is kis híján megfulladt – örökös védekezésre kényszerült.
Scott volt a sugárhajtású gépeket vezető elit veteránok között az egyetlen, aki egy sokmotoros gép pilótája volt, és azt csiripelték a verebek, hogy nem is ő akart résztvenni az űrprogram, hanem ez sokkal inkább tűzről pattant, vonzó felesége érdeme volt. Scott – bár elképesztő kondiban – de jól elvolt közöttünk. Viszont elbaltázta Mercury-küldetését azzal, hogy örömrepülésnek tekintette, és nem fordított kellő figyelmet a dolgára: elkésett a fékezőrakéták gyújtásával, emiatt aztán a célkörzettől több száz kilométerre landolt a vízre. Ezzel elég nyilvánvalóvá vált, hogy Scott soha többé nem repülhet az űrbe.

Wally kivételes pilóta, azontúl, hogy mindenki barátja volt, amolyan tyúkanyó az újonc asztronauták számára. Sky Ray, ahogy mi hívtuk egy általa régebben vezetett repülőgép nyomán, a szimulátorok helyett jóval szívesebben tartott hosszú, „jól megérdemelt” kávészüneteket. Az asztronauta-szerep nagyon jól ment neki, és a tiszteletet nem ismerő humorérzék egy bonyolult, tökéletességre törekvő jellemet takart. Sosem játszotta meg magát. Kedveltem. [Az alábbi képen Wally Schirra látható:]Al volt a legjobb mind közül, ő repült a Mercury-programban elsőként. Természetes volt, hogy a Gemini-program után az Apollo-programból is kivegye a részét, és jó esély volt arra, hogy ő legyen az első ember, aki majd a Holdra lép. Egyik pillanatban még barátságos és közvetlen volt, de a következő pillanatban már acélos tekintetű parancsnokká változott, a széles mosoly pedig egy csapásra eltűnt az arcáról. Újoncként bölcs döntésnek tűnt Alan B. Shepardtól tisztes távolságot tartani.
Biztosra vettem, hogy Shepard, Schirra és Grissom parancsnokként részt vesznek a jövőbeli küldetéseken, de még Cooper is szóba jöhetett. Carpenternek annyi. Így a Hetek igazából csak négyen voltak, ami némiképp javította az ember esélyét arra, hogy bekerüljön egy-egy küldetés legénységébe, igaz, nem sokat számított. Hosszú ideig senki nem repült az asztronauta-évfolyamomból. A Következő Kilenc teljes létszáma választotta el az Eredeti Heteket tőlünk.

Sokan úgy hiszik, valami titkos terv állt a hátterében annak, hogy Neil Armstrong lett az első asztronauta, aki a Holdon sétált. Ez nem igaz, és Al Shepard történetéből kiderül, hogy miért nem az.
Ahogy a Mercury-programban, úgy a Gemini esetében is Shepard volt a legesélyesebb arra, hogy repüljön, ez esetben a Következő Kilencek közül Tom Stafford lett volna a párja. De 1963 közepén – még mielőtt a küldetést hivatalosan bejelentették volna – Shepard szédülni kezdett, az orvosok pedig egy belsőfül megbetegedést diagnosztizáltak nála, az ún. Meniere-szindrómát, ezért átmenetileg megvonták tőle a repülési engedélyt. Al pár hónappal később ismét visszakapta alkalmasságiját, és vele együtt az első Gemini-küldetést is: az orvosok azonban újabb vizsgálatra rendelték vissza, amin kiderült, hogy az állapota rosszabbodott. Ezúttal azonban nem csak az űrrepüléstől tiltották el, hanem pilótaengedélyét is korlátozták. Ha még egyáltalán akart repülni, a döntés értelmében ezentúl csak egy másik kiképzett pilóta társaságában tehette ezt – akár még közülünk, újoncok közül is valakivel – mivel egészségi állapota miiatt „nem volt biztonságos”. Nem csak hátba döfték, de a kést még meg is forgatták benne. Istenem, gondoltuk, ha ez megtörténhetett Shepard-dal, akkor bárkivel megeshet.

Akkoriban a Geminire várakozó asztronauták között volt Wally Schirra, aki a második Gemini-küldetés reménybeli parancsnoka volt, Gus Grissom pedig Shepard tartaléka volt. Most, hogy Allel már nem kellett számolni, ki ugrik be a helyére? Deke Grissomot jelölte ki az első emberes Gemini-küldetés parancsnokának, és Wally lett Gus tartaléka. Ezzel együtt Schirrától elvették a második küldetés parancsnoki posztját. Ettől aztán Wally nem lett túl boldog, és elment a humorérzéke is. Utált tartalék lenni.
Ez a döntés azt a kérdést is felvetette, hogy mi legyen Tom Stafford, Shepard eredeti társának sorsa. Staffordot az űrrandevúk terén a program legerősebb emberének tartották, és a NASA gyorsan fel akarta őt küldeni. Grissom társa és egyben Stafford tartaléka az eredeti szereposztás szerint Frank Borman volt. Okos döntésnek tűnt, hogy Grissom és Borman egy csapatba kerüljön, így aztán Staffordot ejtették, de ezzel még mindig nem értünk a történet végére, ami már-már kezdett Abbott és Costello „Ki az első?” című szenzációs komédiájára emlékeztetni.
Grissom és Borman egója akkora volt, hogy túl szűkös lett volna számukra egyetlen űrhajó, és Bormant egy későbbi fontos küldetésre már amúgy is épp ekkoriban osztották be. Borman így aztán kikerült Grissom legénységéből a jóval tapasztalatlanabb John Young javára, aki eredetileg Schirra társa lett volna. Volt vagy egy tucatnyi másik eleme is a kirakósnak, de ez a zavaró incidens jól mutatja milyen kacskaringós út vezetett addig, mire végül egy-egy küldetés legénységét sikerült kiválasztani.

Zöldfülűként nehéz volt megítélnem, hogy mindebben hol is van az én helyem. Egy-két kivételtől eltekintve, mindig Deke mondta ki a végső szót arról, hogy ki repül, mikor, és melyik ülésben: mi pedig nagy műgonddal tanulmányoztuk döntéseit, valamiféle visszatérő elem után kutatva. De soha nem fedeztünk fel benne semmi ilyesmi.

Az előzetes tervekben tíz emberes Gemini-küldetés szerepelt, és alkalmanként két asztronautával számolva ez azt jelentette, hogy maximum húsz hely volt szabadon. Shepard nélkül még mindig három Mercury-asztronauta repülhetett, és ha a Következő Kilencek csoportjába tartozók mindegyikét beosztják valamelyik küldetésre, akkor azzal egyből tizenkét hely telik meg.
Feltételezve, hogy a tapasztaltabb srácok közül páran kétszer is repülnek majd, miközben pilótából parancsnokká válnak, újdonsült asztronauta évfolyamunk nem sok üres székre számíthatott a Gemini nevű asztal körül. De némi optimizmusra adott okot a Shepard-Grissom-Schirra és a Stafford-Borman-Young körüli szemfényvesztés a legelső küldetés kapcsán. Ahogy a régi mondás fogalmaz: „Senki nem tudhatja, nemde?”

Mindemellett még a felsővezetésben is voltak változások. Slayton leszerelt a Légierőtől, és a NASA-hoz került, majd a Flight Crew Operations Emberes Űrrepülési Központjának igazgatóhelyettesévé léptették elő. Míg egy kisebb kaliberű ember valószínűleg gyorsan lemondott volna azután, hogy 1962-ben egészségügyileg alkalmatlanná vált a repülésre, Deke azonban kivárta, amíg elvonul a vihar, és egy sajátos vezető szerepet töltött be az űrprogramban. Több volt, mint puszta főnök, ő lett a megbízható „Keresztapa” az asztronauták számára, akit mindenki tisztelt, beleértve a NASA vezetését is.

Egyik első ténykedése volt a frissen alkalmatlanná vált Al Shepardot kinevezni korábbi munkahelyének, az Asztronauta Irodának az élére. Az a fagyos, dörzsölt átokfajzat azonban nem Deke-hez hasonló nagyvonalúsággal tért napirendre az orvosok döntése fölött. Úgy tűnt, elsődleges céljának tekinti, hogy megtanítsa mindegyikünknek külön-külön, hol lakik az Úristen, hiszen mi még talán repülhetünk az űrben, ő viszont már nem. Deke és Al egy new yorki gyilkossági nyomozópárost megszégyenítő módon hozták a „jó zsaru-rossz zsaru” szerepet. Deke a reményt csepegtette, míg Al esetében fel kellett kötni az alsóneműt. Ez azonban az űrprogram hasznára vált."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.