A leendő asztronauták ismerőseit, ex-barátnőit FBI-ügynökök keresték fel, hogy kikérdezzék őket a pályázókról. A NASA semmit nem bízott a véletlenre. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Újabb papírlavinát zúdított ránk a NASA, ami ezúttal már űrutazással és pályaszámítással kapcsolatos kérdéseket is tartalmazott. Habár utóbbiakról nem sokat tudtam, minden esetben esszé-hosszúságú válaszokat írtam a papírra. Ha az volt a cél, hogy kiderüljön, egy asztronauta-jelölt miként küzd meg az ismeretlennel, akkor egészen magas pontszámot sikerült elérnem, mivel tényleg nem sokat tudtam ezekről a dolgokról.

Aztán az interjúk következtek, én pedig az első alkalommal találkoztam hús-vér asztronautákkal, akiket addig csak az újságok címlapjairól ismertem. Pár civil társaságában ott ült egy hosszú asztalnál Deke Slayton, Wally Schirra és Alan Shephard, én pedig azt éreztem, hogy a történelem kellős közepébe csöppentem. Ezek a srácok voltak az űrkorszak hősei: valósággal sütkéreztem a jelenlétükben, bár inkább éreztem magam úgy, mintha egy rab lennék a kegyelmi kérvényeket elbíráló bizottság előtt. Nagyon kellemes társaság volt Shepardot leszámítva, akinek hideg pillantása egészen a vesémig hatolt. [Az alábbi képen Wally Schirra és Al Shephard látható:]Mit akartak megtudni? Vajon azt figyelték, hogyan öltöztem, hogyan néztem ki, hogyan beszéltem? Vajon ez egy beugratós kérdés? Minden egyes szavamat kiértékelik majd, nekem pedig fogalmam sem volt arról, mit akarnak hallani. Értelmetlen lett volna hantázni a kartonomat illetően, hiszen az már ott volt előttük. A legokosabb, amit tehetek, ha a kérdésekre a lehető legőszintébben válaszolok, és reménykedem, hogy ennyi elég lesz.
Valaki például megkérdezte tőlem, hogy hányszor repültem 15 000 méternél magasabban. A pokolba is: egy hozzám hasonló vadászpilóta számára, aki egész életét 150 méter alatt töltötte, az a magasság már félig-meddig a világűrnek számít! Így hát fordítottam egyet a kérdésen, és ezt feleltem: „Nagyon alacsonyan már repültem, és ha le akarnak szállni a Holdra, előbb-utóbb közel is kell menni hozzá.” Emlékszem, hogy jót derültek a válaszon – Shepard kivételével, akinek úgy tűnt, hogy jeges víz kering az ereiben.

Pár koktélpartival később visszatértem Montereybe, miután lehetőségem volt találkozni a többi asztronautával, és kezet fogtam a híres John Glenn-nel. Aztán egy újabb levelet kaptam, amiben arról tájékoztattak, hogy egy újabb fordulót sikerrel vettem. Most már csak harminchat jelöltből állt a mezőny, és a „tuti befutók” közül jó páran kiestek, én viszont még mindig versenyben voltam.
Ezután kimerítő orvosi vizsgálatokra került sor San Antonioban, a Brooks Légibázison, ahol a NASA újabb négy nevet húzott ki a listáról, köztük Bob Schumacher, monterey-i barátom nevét is, akinél valamilyen jelentéktelen szívproblémát állapítottak meg. Egy ilyen teljesen igazságtalan és illogikus döntés jól mutatja, hogy a pilóták miért nem bíznak meg az orvosokban. Bob éles bevetésben is részt vehetett a Haditengerészet sugárhajtású gépein, de az asztronauta-kiképzéshez szükséges minimumot mégsem éri el? Ugyanakkor ez az eset rámutatott arra is, hogy milyen alaposan átnéztek mindent. Az évekkel korábban a főiskolán kapott „B”-minősítés épp elég ok lehetett arra, hogy ne minket válasszanak, hanem inkább azt, aki „B+”-t szerzett. Azt mondták, hogy három millió az egyhez az esélye annak, hogy valaki asztronauta legyen, és én ezt el is hittem. De, a fenébe is, egyre jobbak lettek az esélyeim.

Az orvosi vizsgálatok után a mezőny már csak harminckét-tagú volt, és most első alkalommal kezdtem esélyesnek érezni magam. De Barbarával nem fűztünk nagy reményeket hozzá, mivel a végkifejlet túl sok mindenen múlt. Hé, Cernan, közel vagy a célhoz, de még ne igyál előre a medve bőrére. Inkább átértékeltük a Princetonnal kapcsolatos terveinket. Ha belekezdek tanulmányaimba, és közben asztronauta leszek, akkor teljesen fölöslegesen költöztünk el New Jerseybe. Így aztán úgy döntöttünk, hogy Montereyben maradunk, ahol megkezdhetem harmadik évemet a Haditengerészet Posztgraduális Iskolájában, és befejezhetem szakdolgozatomat, aminek témája a hidrogén alkalmazása volt a nagyteljesítményű rakéták meghajtására. Szorítottunk, hogy asztronauta-fronton jól alakuljanak dolgok, mindenesetre megnyugtató érzés volt tudni: ha mégsem engem választanak, a legrosszabb, ami történhet, hogy elkészül a diplomamunkám.
 
Aztán furcsa telefonhívásokat kaptunk barátoktól és régi ismerősöktől, akiknek már a nevét is jobbára elfelejtettem az eltelt évek alatt. „Geno. Minden rendben veled? Belekeveredtél valamibe? Egy FBI-ügynök keresett fel minket, és felőled érdeklődött.” A NASA alaposan utánajárt a jelentkezők hátterének, mindenkivel beszéltek: ex-barátnőktől kezdve tanárokig. Pénzügyi csődök és osztálynaplók, szakmai kitüntetések és parkolójegyek, katonai díjak és tudományos tevékenység: semmi nem kerülte el a figyelmüket, és a Jóisten mentsen meg valakit attól, hogy vaj legyen a füle mögött. Megtiltották, hogy bárkinek is elmondjam, valójában mire is megy ki ez az egész, nehogy a sajtó szimatot fogjon.
Tudtuk, hogy a végső döntésről telefonon értesítenek majd. Ha a vonal túlsó végén Deke Slayton volt, akkor felvettek (ő vezette az Asztronauta Irodát), ha viszont Deke helyettese, Warren North hangját hallottuk, akkor kiestünk. Barátaink inkább nem telefonáltak, nehogy a kritikus pillanatban foglaltak legyenek a vonalak, a napok rétestésztaszerűen nyúltak. A döntés bármelyik pillanatban befuthat. Alig mertük felvenni a kagylót, valahányszor megcsörrent a telefon. Mi van, ha Warren North van vonal túlsó végén?

Végül aztán egy kora októberi délután, három óra tájban megcsörrent a telefon, és Barbara összerándult gyomorral vette fel a kagylót. A NASA-tól irántam érdeklődő központos kérdésére azt felelte, hogy épp nem tud adni engem, majd megadta az iskola telefonszámát. Aztán leült, és megpróbált nem gondolni arra, amit úgysem tudott kiverni a fejéből: „Vajon megcsináltuk?”

Ron Evans-szel épp egy közös órán voltunk, amikor megjött az üzenet, hogy a NASA keres minket, és fáradjunk át a két külön helyiségben található telefonok valamelyikéhez. Jó szerencsét kívántunk egymásnak, majd magunkra csuktuk az ajtót, és felvettük a kagylót olyan óvatosan, mintha legalábbis égetne. Szinte megállt az ütőm, amikor Deke Slayton mély hangja fogadott. „Geno?”
Minden idegszálammal figyeltem a tőlem sok száz kilométerre, az íróasztala mögül telefonáló emberre. „Igen, Uram! Deke?”
„Ja. Szia Geno” – mondta. „Van egy állásajánlatom a számodra, ha még mindig idelenn akarsz dolgozni.” Valószínűleg sikerült valahogy egy igenlő választ adnom, de annyira úsztam a boldogságban, hogy arra sem emlékszem, mikor raktam le a telefont.
Az örömbe üröm is vegyült, mivel rövidesen megpillantottam Ron Evans lesújtott arcát, akit Warren North szörnyű hírrel fogadott.

Neki nem sikerült, és a szívem vérzett érte. Senki sem tudhatta, hogy nem is olyan sok idő múlva Ronnal együtt repülünk a Holdra. A történteknek gyorsan híre ment az egyetemi városban. Dick Gordont is felvették, és ennél jobb alkalmat nem lehetett keríteni az ünneplésnek. Kituszkoltak az ajtón mielőtt még felhívhattam volna Barbarát, majd irány a jó öreg Mark Thomas Inn bárja, ahol anélkül kezdtem lerészegedni, hogy akár egy piát is vettem volna. Többek között Ron Evans és Bob Schumacher állta a cechet.
Jópár óra elteltével hívtam fel a nagyon dühös Barbarámat, aki tűkön ülve várta a houstoni híreket. Képes lett volna megölni engem, mégsem tette. Inkább átsietett, és kivette a részét a buliból, miközben a haverok azt skandálták: „Houstonba költözik! Houstonba költözik!”"

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.