Az űrhajókat igazából Sir Isaac Newton vezeti, a Hold felé utazó asztronauták pedig csak másodpercekre vehetik át tőle az irányítást. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Emlékszem, hogy tavaly decemberben, az Apollo-8 repülésekor ötéves fiamnak egyetlen egy konkrét kérdése volt a küldetéssel kapcsolatban: ki vezeti az űrhajót? Vajon az ő barátja, Mr. Borman az? Egy este aztán, amikor minden elcsöndesült a Küldetésirányításnál, megosztottam ezt az aggályát az űrhajó legénységével, és Bill Anders azonnal válaszolt is: nem, nem Borman vezeti, hanem Isaac Newton. A Föld és Hold közötti repülést lehetetlen ennél pontosabban és tömörebben megfogalmazni. A Nap, a Föld és a Hold gravitációja is vonz minket, pont úgy, ahogy ezt Newton megjósolta. A holdirányú gyújtás után ez a három mágnes befolyásolja a pályánkat és a sebességünket. Egészen mostanáig a Föld hatása volt a meghatározó, de holnap estére már a Hold veszi át az irányítást, és ismét gyorsulni kezdünk. [Az alábbi képen Collins fiának nagy barátja, Frank Borman látható kissé mérgesen:]
Addig azonban még enyhén korrigálni kell útvonalunkat, mivel a holdirányú gyújtás óta enyhén letértünk pályánkról. A műszaki egység hajtóművének röpke három másodperces gyújtása idejére Mike Collins vezeti az űrhajót Sir Isaac Newton helyett. Három másodperc! Lenyűgöz ennek az utazásnak a precizitása, amit az embereket folyton Kolumbuszéhoz hasonlítanak. Eszembe jut, hogy a legénysége egyre türelmetlenebb lett, miután csak nem akart a szárazföld látótávolságon belülre kerülni, és mivel egyre hangosabban követelték a visszafordulást, Kolumbusz a mende-monda szerint végül meghamisította a hajónaplót, hogy meggyőzze őket: a Nina korántsem jutott még olyan messzire, és ezzel magyarázható, amiért még mindig nem látják a szárazföldet. Elképzelhetik, ahogy megpróbálom meghamisítani repülési tervünket, ha esetleg kiderülne, hogy a holdutazásból több mint háromnapos utazás kerekedik. Vajon mit mondanék a houstoni számítógépeknek?

Étvágyam kezd megjönni, és már alig várom az ebédidőt. A menünkön szereplő ételek között akad pár tényleg ízletes, ilyen például a csirkekrémleves és a lazac-saláta. De még a kevésbé ízes tételek is határozottan ehetőek, mint mondjuk a földimogyoró-kockák. Egy hétig meg nem teljesen mindegy? Emlékszem, hogy kamaszkoromban egy távoli nyugat-virginiai farmon vesztegeltem három vagy négy napot, és az egyedüli táplálékforrásom a kukoricacső volt, amit vízzel bőségesen leöblítettem. Még mindig szeretem a kukoricát, de ez a lazac-saláta: bármikor képes lennék bőségesen belakni belőle.

Miután kedélyállapotom az ebéd után helyrezökkent, útvonalunk pedig a pályakorrekciónak köszönhetően ismét tökéletes, rengeteg időnk marad, hogy ebben parancsnoki egységnek nevezett, fura formájú lakrészben csavarogjunk. A földön mindig a hőpajzzsal felszerelt alapjain nyugodott: háromszög formája a tetején lévő átjáró felé keskenyedett. Most nem létezik fent vagy lent, és gravitáció híján a kabin teljesen átalakult. Lehetetlen, hogy ez még mindig ugyanaz a parancsnoki egység, amiben annyi órát eltöltöttem Downey-ban és a Cape-en.
Jóval tágasabbnak tűnik, egyes részei pedig mintha egyenesen más szögben is illeszkednének egymáshoz. Ahogy átlebegek a középső ülés fölött az alsó raktérbe, lábaim váratlanul besodródnak a [holdkomphoz vezető] átjáróba (a földön ez lenne a „fent”), így most ahelyett, hogy a navigátori műszarfallal néznék farkasszemet, meglepetésemre pont az ellenkező irányba, hátrafelé az oldalajtó és annak köralakú ablaka felé tekintgetek. Kis időbe beletellik, amíg megszokom. Az átjáró a földön nem több egy fejünk fölötti holttérnél, most viszont kellemes kis kuckó, ahol ülni (?), guggolni (?) lehet – bárhogy is hívjuk: a lényeg, hogy két társamtól különvonultan itt időzhetek. Rájövök, hogy a szögletes sarkok és átjárók nagy segítségünkre vannak: a helyben maradáshoz csak be kell ékelni magunkat ezek közé, máskülönben folyton arrébb lebegünk, és nekiütközünk valamilyen berendezésbe vagy a társainkba. A másik lehetőség, hogy övvel rögzítjük magunkat.

Neil és Buzz eltölt valamennyi időt a holdkompban rájuk váró feladataik felfrissítésével, én pedig helyben futással vezetek le némi fölösleges energiát. Az alsó raktérben rálelek egy helyre, ami céljaimnak megfelel: karjaimmal átölelek fejem fölött egy válaszfalat, így testemet egy helyben rögzítem, miközben lábaimmal egy másik sima felületet (a „padlót”) püfölöm. Mivel még mindig a mellkasomon vannak az életműködésemet figyelő szenzorok, úgy döntök, kipróbálom, mennyire terheli meg szívemet a rúgkapálásom. „Hé, van odalenn valamilyen orvos, aki figyel ránk? Megpróbálok helyben futni … és kíváncsi vagyok … hogy gyorsabb lesz-e a pulzusom.” Neil csatlakozik hozzám, és mi ketten most őrültmód kocogunk, Buzz pedig ezalatt kiveszi a tévékamerát, és ránk szögezi. Houston pedig jelenti, hogy „Mike, most olyan kilencvenhat körül van a pulzusod.” „OK, köszönöm … nem akarok kimelegedni, vagy leizzadni.” Ennyi elég is az eszetlenkedésből. Mivel a következő hat napban esélyem nincs a zuhanyozásra, nem érdemes megvárni, amíg szakad rólam a víz, bár a kis mozgástól jobban érzem magam. Derekam ugyanis kissé lemerevedett, és a súlytalanságban enyhén fáj is, de most már kellemesebb a közérzetem.

A kamerát most arra az ablakra irányítjuk, amelyikben a 209 000 kilométerre lévő Föld látszik. Neil a sarki jégsapkáktól kezdve az egyenlítői felhőcsíkokig mindenről részletesen beszámol. Olyan stabilan próbálom tartani a kamerát, amennyire csak bírom, hogy az ablakkeretben tartsam a bolygónkat. Fogalmam sincs, hogy mi látható most a milliónyi tévékészülékben. Arra tippelek, hogy az Északi Sark a képernyők tetejére került. Most eljött a nagy lehetőség, hogy milliókat megszédítsek! A kezemben lassan megfordítom a kamerát 180 fokkal, a következő szavak kíséretében: „OK, világ, fogják meg a kalapjukat. Most fejjel-lefelé fordítom Önöket.” „Rendben” – nyugtázza Charlie Duke a Küldetésirányításnál, én pedig kuncogva folytatom: „Ilyemiben nem mindennap lehet részük.”

Amikorra elpakoljuk tévés felszerelésünket, már el is jött a lefekvés ideje, és mindhárman ellazulunk, és készen állunk a hosszú durmolásra. Ezúttal én alszom a baloldali ülés alatt, és ideje becippzárazni magam a testemet lazán körülvevő, lebegő függőágyba, ahol jóval kellemesebben érzem magam, mint az előző éjszaka során, vagy a három Geminin eltöltött éjszakám bármelyikén.
Fura érzés egy háló finom ölelésében a teljes sötétségben lebegni, miközben testem egyik pontjára sem nehezedik nyomás. Ösztönösen úgy érzem, hogy a hátamon fekszem, és nem hason, persze, egyik állítás sem helytálló – a megszokott, földi viszonyrendszer itt semmivé elenyészett, és jelenlegi helyzetem pont annyira tekinthető fekvésnek, mint álldogálásnak vagy zuhanásnak. Mindössze csak annyit lehet kijelenteni, hogy testem egyenes vonal mentén ki van nyújtva.
Azért van az a benyomásom, mintha a hátamon feküdnék, mert az ülés és a központi műszerfal előttem van, nem pedig mögöttem, és ebben a helyzetben a gravitáció miatt a hátammal a mögöttem lévő válaszfalra nehezednék, ha az űrhajó még mindig Downey fehér szobájában lenne. Így aztán háton „fekszem”. Eszembe jut az az őrült pszichológus, aki a parancsnoki egység egyik nagyon korai modelljének belsejét egy önkényesen kijelölt vonal alatt barnára, fölötte pedig kékre festette. Ez jelképezte a földet és az eget. De mi történik, ha az űrhajót fejjel lefelé forgatjuk, vagy mi magunk kerülünk odabenn ilyen helyzetbe? Nem fog ez visszafelé elsülni? Mindenesetre, most a jó öreg Columbia belseje egységesen csatahajó-szürke – nem mintha számítana ez valamit a teljes sötétségben.

Legközelebbi emlékem már Buzz hangja, aki épp a rádióba beszél: leesik, hogy „reggel” van – vagy legalábbis mintegy nyolc óra eltelt. Houston úgy döntött, hogy ma nincs szükség pályakorrekcióra, mivel a legutóbbi beavatkozás óta közel tökéletesen tartjuk az irányt. Határozottan jó kedélyállapotban kezdem meg harmadik, űrben töltött „napunkat”. OK, ha a Föld és a Hold között folyamatosan nappal van, minek hívjunk egy huszonnégy-órás időtartamot? És mi mást mondhatnék az eltelt kilenc órára, ha nem azt, hogy „átaludtam az éjszakát”? A pályakorrekció elmaradásával rengeteg időnk marad a piszmogásra, és az előttem álló szinte egyetlen komoly teendő a dokkolófej és a tölcsér eltávolítása az átjáróból. Így szabaddá válik az út Neil és Buzz előtt a holdkomp felé, és átmehetnek ellenőrizni működését.
A Houstonból érkező megjegyzések alapján úgy tűnik, hogy a Földön nagyon élvezik a tévé-közvetítést. Szerintem az átlagembernek különös lehet látni, ahogy minden irányba lebegünk a kapcsolótáblák végeláthatatlan sora előtt. Végül rájövök, miért tűnik Neil és Buzz olyan furcsának. A szemük! Mivel gravitáció híján nincs, ami lehúzza a szemük alatti laza zsírszövetet, olyan mintha bandzsítanának és határozottan távolkeleti vonásokkal gazdagodnak. Buzz úgy néz ki, mintha felduzzadt szemű, allergiás távolkeleti lenne, Neil arca pedig ravasz, sunyi külsőt kap.
A TV-műsor után zenével szórakoztatjuk magunkat, amit a magunkkal hozott miniatűr diktafonnal játszunk le, ezután eszünk, és házkörüli teendőkkel foglalatoskodunk. Ma július 18-a van: a Gemini-10 harmadik évfordulója nagyon nyugisra sikeredett."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.