Gondoltunk már arra, mennyi lenne a pulzusunk, ha egy űrhajó tetején utaznánk a világűrbe? A Gemini-program asztronautáinak legszaporább percenkénti pulzusa 110 és 166 között alakult a start utáni pillanatokban. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A Gemini 12 1966. november 11 és 15 között egy sikeres űrrandevút, és dokkolást hajtott végre, ezen kívül pedig még egy rakás kísérletet. Nagyon jól kivitelezett küldetés volt, ami méltó a dicső sorozat befejezésére. Ugyanakkor, nem kicsit bosszantott az, amikor olyan cikkeket olvastam, hogy a NASA-nak végre sikerült felülkerekedni a problémákon, amik miatt a korábbi űrsétákon résztvevő űrhajósok úgy kimerültek.
Ed White-nak nem okozott gondot az űrséta, ahogy nekem sem, leszámítva azt a nyilvánvaló tényt, hogy az Agena-t nem arra tervezték, hogy a világűrben mászkáljanak rajta.

Természetesen, Buzz szöszmötölése a fedélzetre zsúfolt, és kipróbálásra váró rögzítőeszközök egész tárházával gyerekjáték ahhoz képest, amikor egy kísérleti csomagot egy másik (működésképtelen, és nem erre a célra tervezett) műholdról kell leszerelni. Ezen kívül megmagyarázhatatlan volt számomra, hogy a Gemini 12 miért kapott ráadásként még egy negyedik napot arra, hogy végezzen rábízott feladataival – pláne úgy, hogy nem kellett több kísérletet végrehajtania, mint a Gemini 10-esnek. Mennyire örültünk volna Johnnal, ha küldetésünket ugyanígy megtoldották volna még egy negyedik nappal!

Az alábbi táblázatok összefoglalják a Gemini-program főbb mozzanatait. A program szempontjából leglényegesebb dolgokra azonban ezek nem térnek ki, úgymint: (1) Borman és Lovell a Gemini 7-essel bebizonyította, hogy az ember képes komolyabb problémák nélkül tizennégy napot súlytalanságban eltölteni, és a tizennégy nap a holdraszálláshoz szükséges idő közel duplája. (2) Az űrrandevúk mindenféle variációban – egy sor különböző módszer használatával – megvalósíthatónak bizonyultak a Gemini 6, 8, 9, 10, 11 és 12 esetében – ha sikerült összehozni földkörüli pályán, miért ne sikerülne a Hold körül is? (3) Összeállt egy nagyon hozzáértő tesztelő-, tervező- és repülésirányító csapat, ami képes minimálisra csökkenteni a Földtől több mint negyedmillió kilométerre merészkedő (majd onnan vissza is térő) vállalkozás nagyon is valós kockázatát. Ehhez még hozzájön a hibázás lehetősége is, ami elkerülhetetlen valahányszor az esendő ember bonyolult gépezetet szerel össze, ezzel is meg tudtak birkózni. Íme, pár részlet:

Fogalmam sincs, mihez lehet kezdeni ezekkel az adatokkal. „Ha nem veszíted el a fejed, amikor körülötted minden…” – akkor talán nem is fogtad fel, milyen helyzetbe kerültél. A NASA egy nagysebességű repülőn pár érdekes vizsgálatot hajtott végre két férfi részvételével. Az derült ki, hogy az aggodalom (vagy legalábbis a gyors szívverés) mértékét sokkal inkább az határozza meg, hogy melyikük felelős a küldetésért, nem pedig az, hogy történetesen ki vezeti a gépet. Ez a logika köszön vissza az egyes küldetések parancsnokainak pulzusszámában.

Ebben a versenyszámban egy ideig Johnnal mi ketten voltunk a csúcstartók, annak ellenére, hogy hozzánk képest a 9-es sokkal közelebb landolt a mentőhajóhoz. Hogy történhetett ez? Egyszerű a magyarázat. A Fédération Aéronautique Internationale a 9-es repülését követően egy új kategóriát hozott létre. Johnnal mi repültünk elsőként ennek bevezetése óta, így automatikusan nyerők voltunk. Feltételezem, hogy a 11-es megdöntötte a rekordunkat, de ezt pontosan nem tudhatom: a FAI ugyanis csak az új nyerteseket – a trónfosztottakat nem – értesíti, és küldi el részükre a teljesítményüket igazoló bizonyítványt.

Az, hogy Johnnal ekkora sugárdózist kaptunk, mindössze abból adódott, hogy nagymagasságú, földkörüli pályánkon a különösen kritikusnak számító ponton, az Atlanti óceán déli része fölött súroltuk a belső Van Allen sugárzási övet (ez az ún. anomália helye, ahol az öv mélyebben lenyúl az alacsonyabb régiókba). Ugyanakkor a 765 millirad is még jóval az egészségre ártalmas határérték alatt van.

Általánosságban elmondható, hogy minél hosszabb a küldetés, annál nagyobb súlyveszteségre számíthatunk. Arra tippelek, hogy az űrsétán is résztvevő Gene Cernan súlycsökkenését a három napos Gemini 9 küldetés során elszenvedett folyadékveszteség okozhatta – Gene az űrsétáján kénytelen volt ugyanis egy méretes szerkezettel erőn felül viaskodni.

Százalékosan Johnnal nekünk jutott a legnagyobb falat, a miénknél több kísérletet csak két hosszú küldetés (az 5-ös és a 7-es) vitt magával.

Az Aldrinra váró munkát körültekintően ellenőrizték és pihenőkkel tűzdelték meg. Mi, többiek azt tettük, amit tennünk kellett, és olyan őrült tempóban, hogy a ránk váró feladatok végére érjünk. Ettől eltekintve, mindössze csak az ujjaimban éreztem fáradtságot, ami az ormótlan szkafander-kesztyűkben való munkálkodás következménye volt.

Kétség nem fér hozzá, üzemanyag-pazarlásban a Gemini 10-essel mi vittük a pálmát."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hétezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,701 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,663 - jó két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.