Az Apollo-űrhajók kabinja nagyon összetett volt: mintha egy autóból a kormánykerék forgatásával egyben katapultálni is lehetne. Egy olyan bonyolult szerkezet esetében, mint az Apollo, óriási horderejű kérdés azt eldönteni, hogy milyen műszerek kerüljenek a fülkébe, és azokat miként helyezzék el. Dick Gordon foglalkozott ezzel a feladattal. Az Apollo-asztronauták ugyanis nemcsak a Holdra repdestek, hanem képzettségük alapján fejlesztésekben is részt vettek, mostani posztjainkban földi munkaköreiket tekintjük át. Ezekről is beszámol könyvében Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Dick Gordon – fülke berendezés
A pilóta a fülkéből irányít mindent az itt található kapcsolók és kezelőszervek segítségével. Az összes információ a fülke kijelzői révén jut el hozzá. Egy olyan bonyolult szerkezet esetében, mint az Apollo, óriási horderejű kérdés azt eldönteni, hogy milyen műszerek kerüljenek a fülkébe, és azokat miként helyezzék el.
Először is le kell szögezni, hogy egy adott pillanatban mindig jóval több információ áll rendelkezésre, mintsem, hogy mindet meg lehessen jeleníteni a fülkében. Ezért aztán az összes alrendszert egyesével ki kell értékelni, hogy meghatározzuk, mi az, ami a pilóta számára fontos. Vajon miből állapítható meg, hogy az üzemanyagcella jó egészségnek örvend: a feszültségéből, az általa előállított áram mennyiségéből, vagy inkább az áramtermeléshez felhasznált hidrogén és oxigén mennyiségéből? Esetleg az üzemanyagcella által előállított víz tisztaságából? Vagy mégis miből?

Természetesen felszállás közben, a pályára állásig a pilóta figyelmének nagy részét inkább a hatalmas rakéta működésével kapcsolatos információk kötik le, hiszen szeretne megbizonyosodni arról, hogy az űrhajó nem tért le a kijelölt pályáról. A hordozórakéta azonban gyorsan kiürül, majd leválik, így a működését kijelző műszerek egy csapásra fölöslegessé válnak, ugyanakkor értékes helyet foglalnak el a műszerfalon a küldetés hátralevő részében. Talán az üzemanyagcella kijelzőinek kellene erre a kiemelt helyre kerülniük.

Azontúl, hogy el kell dönteni, milyen információra mikor van szükség, és meg kell határozni a fontossági sorrendet, a fülke tervezője egy sor más problémával is szembesül. Minden kapcsolónak és vezérlőkarnak a pilóta számára könnyen elérhetőnek kell lennie - egyeseknek sokkal könnyebben, mint másoknak. Ha leesik a kabinnyomás, és az oxigén elszivárog, az asztronauták csak merev, nehézkes, túlnyomásos ruháikra számíthatnak – ebben kell dolgozniuk, ami még tovább bonyolítja a dolgokat.

Egy olyan egyszerű feladat elvégzése, mint amilyen a lítium-hidroxidos tartály kicserélése (ez köti meg a szén-dioxidot), ingujjban fél kézzel két perc alatt megvan, de ugyanez negyedórás, kínkeserves birkózássá fajul, ha szkafanderben kell végigcsinálnunk. Vannak olyan kapcsolók és kezelőszervek, amiket nem csak a súlytalanság idején kell használni, hanem bizony a küldetés nagy G-terheléssel járó fázisaiban is. Például az indítás és a légkörbe való visszatérés során, amikor a gyorsulási erő miatt a kinyújtott kéz eredeti tömegének hat vagy nyolcszorosára növekszik.
Ilyenkor a láthatóság problematikája sem kevésbé fontos, a fülke megvilágítása komoly fejtörést okozott. A G-terhelés közben a pilótáknál csőlátás alakul ki, periférikus látómezőjük leszűkül. A feliratoknak épp ezért logikus elrendezésűnek és könnyen olvashatónak kell lenniük.
 
A fülke tervezőjének mindezt számításba kell vennie, és ezen kívül sok minden mást is, majd elő kell állnia egy bombabiztos dizájnnal. Egy röpke példa: az a bizonyos bal kézre eső, T-alakú mozgásszabályzó kar felel a küldetés megszakításáért is [ld. az alábbi képen]. Ha például a rakéta kigyullad az indítóálláson, a parancsnoknak mindössze annyi a dolga, hogy ezt a kart az óramutató járásával ellentétes irányban, 30 fokkal elfordítsa: ezzel beindítja a mentőrakéták gyújtásához vezető események láncolatát. A mentőrakéta leszakítja a parancsnoki egységet az egész hóbelevancról, kiemeli a veszélyzónából, és kinyitja az ejtőernyőket, stb. Ennyi az egész, mindössze egy apró csuklómozdulat! Nem véletlen: gyorsan kivitelezhetőnek és egyszerűnek kell lennie, mivel nincs idő bonyolult műveletekre.

Namost, képzeljük csak el, milyen következménye lehet a silány tervezőmunkának: „Hoppá” – mondja Neil Armstrong, ha a start előtt véletlenül a földre ejtené az ellenőrzőlistát. Megpróbálja felvenni, de közben karjával véletlenül meglöki a mozgásszabályzó kart: ezzel az első holdraszállási kísérlet véget is érne, és Armstrong ebben a pillanatban közröhej tárgya lenne pár milliárd ember számára.

A silány fülketervezésre a klasszikus példát a Légierő egyik kiképzőgépe szolgáltatta. A gép fülketetejére ragasztották ugyanis azt a vastag betűkkel szedett tájékoztatót, ami a katapultálás mintegy féltucatnyi fontos lépését ismertette. Azért a tetőre került, hogy még véletlenül se kerülje el a pilóta figyelmét. A baj csak az volt, hogy a lista így kezdődött: „robbantsd le a fülketetőt”.
Dick Gordon tizennégyünk közül a legtapasztaltabb berepülő pilóta volt, és rendelkezett mindazzal a tudással, ami garantálta, hogy ilyesmi velünk ne fordulhasson elő."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.