Amikor Alan Shepard a világűrben robotpilótáról átkapcsolt kézi vezérlésre, amerikai először tapasztalta meg, mit is jelent űrhajót vezetni. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.

"A kabin stabilan tartotta a 0,3 bar nyomást, pont annyit, amennyire tervezték. És két perccel indítás után 35 kilométer körüli magasságon a G-k is már megérkeztek, én pedig 5150 km/h sebességgel emelkedtem. A repülés most már simán ment, a hordozórakéta leválása előtt utoljára jelentkeztem be rádión: „…minden rendszer rendben”.

A hajtómű leválása terv szerint, 2 perc 22 másodperccel a felszállás után megtörtént. Ez nem járt semmi hirtelen változással: fokozatosan visszaesett a tolóerő, ahogy az üzemanyagellátás csökkent. Robajt hallottam: a mentőrakéta is levált. Örültem, hogy többé nincs rá szükségem. Reméltem, hogy majd látom a robbanás okozta füstöt az ablakokon át, de túlzottan lefoglalt, hogy lépést tartsak a műszerfalon lévő kijelzők tanulmányozásával ahhoz, hogy kifelé nézelődjek. Mindezt jelentettem Deke-nek, majd újabb zajt hallottam: működésbe léptek azok a kis rakéták, amik leválasztották a kabint a hordozórakétáról. Ez a repülés egyik kritikus pontja volt, mind műszaki, mind pszichológiai értelemben. Tudtam, hogy amennyiben a kapszula a rakétán marad, nagyon eltérő repülési élményben lenne részem, és erre a lehetőségre elég sokat gondoltam felszállás előtt.

Nyomós orvosi bizonyíték is van arra, mennyire aggódtam, amikor eljött a nagy pillanat: pulzusom ekkor volt a legszaporább: 138. A leválást követően aztán azon nyomban visszaaesett a korábbi értékére. (Körülbelül egy perccel a felszállás előtt 90 volt a pulzusom. Gus később azt mondta, hogy amikor John Glenn-nel meglátták ezt az értéket az Irányítóközpont orvosi részlegénél, megállapították, hogy a pulzusom hattal alacsonyabb, mint amennyi Gus szerint az övé volt ekkor; John pulzusánál az enyém nyolccal volt kevesebb.)

Közvetlenül azután, hogy a hordozórakéta levált, a kapszula - és benne én - a súlytalanság állapotába került. Éreztem, ahogy a kabin lassan, komótosan elkezd megfordulni a tengelye körül, hogy aztán az utazás hátralévő részében végig így is maradjon. 180 fokot fordultunk, így a kapszula alja nézett a Föld felé, menetiránynak előre, hogy majd elnyelhesse a hőt. Emiatt aztán én a menetiránynak háttal kerültem. A periszkóp ezen a ponton ismét kinyílt; ekkor három teendőm volt - ebben a sorrendben: (1) kézi irányításra kapcsolni a kapszulát, (2) elmondani az odalenn várakozó embereknek, hogy így miként irányítható az űrhajó, (3) kinézni az ablakon, és megnézni, milyen a kilátás.
A kabin ekkor már 8000 km/h sebességgel robogott, és egészen idáig a robotpilóta vezette. Átkapcsoltam kézi irányításra, és megkíséreltem manőverezni az űrhajót: először a bólintó (fel-le), majd a függőleges tengely körüli (legyező irányú, jobbra-balra) mozgását, végül az orsózást próbáltam ki – ebben a sorrendben.

Valahányszor megmozdítottam a vezérlőkart, a kapszula oldalához rögzített fúvókákon át hidrogén-peroxidot lövellt ki az űrhajó: ez tolta vagy fordította abba az irányba, amerre éppen menni akartam. Amikor a fúvókák teljes gőzzel dolgoztak, a fülhallgató háttérzörején át is hallottam őket.
Könnyedén sikerült „bólintani” a kapszulával, ekkor a kabin tompa, kiszélesedő vége felemelkedett, illetve lesüllyedt. Mozgását nagyon finoman és pontosan lehetett irányítani - úgy, ahogy ezt az ALFA-szimulátorban megtapasztaltuk. A legyező irányú manőver is működött. Rá tudtam venni a kapszulát arra, hogy enyhén balról jobbra forduljon, majd újra vissza, eredeti helyzetébe. Minden úgy sikerült, ahogy azt elképzeltem. Végül megpróbáltam forogni is, és ezzel teljesen átvettem az irányítást a Freedom 7 felett. Nagy pillanat volt ez számomra, mivel bebizonyosodott, hogy a vezérlés kifogástalan, és űrbéli körülmények között is működik." (Folyt.köv.)

Háztáji Puli

Létezik a GLXP-nek egy kicsinyített verziója, ez pedig a MoonBots.
Itt nem az a cél, hogy eljuttassunk egy eszközt a Holdra, hanem "csak" annyi, hogy LEGO-ból építsünk robotot, ami aztán hasonló feladatokat old meg, mint ami a GLXP célkitűzése, illetve erőteljesen hajaz a dolog a Magyarok a Marson versenyre.

Kérdésünk a 9-17 éves olvasóinkhoz: Lenne-e kedvetek, igényetek, egyebetek, összerittyenteni egy MoonBots csapatot, és indulni a versenyen?

Amennyiben érdekel benneteket a dolog, abban az esetben örülnénk, ha elfogadnátok a segítő mancsunkat, és a védnökeitek lehetnénk. Amiben a Puli Team tud segíteni: mindenféle robotikai ismeret, robotika gyakorlat, űreszköz építési ismeretek, csillagászati ismeretek, geológiai ismeretek, PR, GLXP infók, meg egyebek.

Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.