John F. Kennedy elnök halálával az Apollo-programra felvett asztronauták még abban sem lehettek biztosak, hogy lesz-e egyáltalán Apollo-program. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Amikor a NASA bejelentette a tizennégy újdonsült asztronauta nevét, a telefonunk megállás nélkül csörgött, táviratok özönlettek, és a postások ajtónkhoz zsákszámra hurcolták a leveleket, többet, mint amit egész életünkben kaptunk. Egy szempillantás alatt "Csak Egy Diákból" az "Igaz Amerikai Hőssé" váltam, ráadásul úgy, hogy még egy fűszálat sem tettem még keresztbe az űrprogramban.
Úgy éreztük magunkat, mintha két aranyhal lennénk egy üveggömbben. Mindenki minket nézett. Az újságok interjúkat akartak tőlünk, de még egyikünk sem találkozott riporterrel, pláne olyannal nem, aki rólunk akarna írni. Nem lehettünk elég hálásak régi barátainknak, ők jelentették ugyanis a számunkra oly fontos állandóságot. Számukra mi ugyanaz a Barbara és Gene maradtunk, mint akik voltunk: egy fiatal pár egy kislánnyal, akik egy haditengerész százados fizetéséből próbáltak meg kijönni.

1963. november 22-én épp egy órán voltam, amikor egy küldönc üzenetet hozott a tanárunknak. Ő elolvasta, elsápadt, majd bejelentette, hogy Kennedy elnököt Dallasban meggyilkolták. Hazasiettem. Barbarát a nappalinkban állva találtam, csavarókkal a vizes hajában, törzse mellett leengedett kezében pedig még mindig zúgott az elektromos hajszárító, ahogyan szoborrá dermedve bámulta a tévét. Átöleltük egymást, és zokogtunk. Épp az előző héten gondoltunk arra, hogy egy nap talán találkozhatunk az elnökkel és Mrs. Kennedyvel, Barbara pedig azzal viccelt, hogy Tracy lányunk pont egyidős az ő kisfiúkkal, John-John-nal. Most, hogy Kennedy meghalt, tátongó űrt éreztünk magunkban, függetlenül attól, hogy milyen politikai nézeteket vallottunk.
A Haditengerészet Posztgraduális Iskolájának kétezer tisztje és közkatonája jelent meg egy másnapra szervezett megemlékezésen, kék öltönyök és fehér kalapok egész tengere sorakozott fel a magas zászlórúd körül, amin most az amerikai zászló volt félárbocra engedve. Charles Bergin ellentengernagy, az iskola szuperintendánsa elmondta, hogy nem csak azért gyűltünk össze, hogy egy elhunyt elnök előtt lerójuk végső tiszteletünket, hanem azért is, mert egy tengerészre emlékezünk, aki szolgálatteljesítés közben vesztette életét: Kennedy a II. világháborúban egy PT-hajó kapitánya volt. Ahogy iskolatársaimmal ott álltam azon a hideg novemberi délutánon a gyászos csöndben, óhatatlanul eszembe jutott, hogy az elnök halála milyen hatással lesz majd az űrprogramra, hiszen egy hajó kapitány nélkül csak sodródik.

Texasban találnunk kellett egy házat magunknak. A Haditengerészet egy repülőt biztosított számunkra, hogy Dick Gordonnal elrepüljünk Houstonba. Egy kedves kis kiadó téglaházat fedeztem fel a Huntress Lane-en, az űrközpont közelében. Dickkel ezután Ellingtonban találkoztunk, és megkezdtük hosszú repülőutunkat hazáig. Amikor Phoenix közelében egy haditengerészeti bázison leszálltunk tankolni, mindenki a harsogó televíziót bámulta: a riporterek arról beszéltek, hogy egy dallasi éjszakai mulató tulajdonosa lelőtte Kennedy állítólagos merénylőjét, Lee Harvey Oswaldot, amikor utóbbit kivezették a börtönből.
Mi a fene történt ezzel az országgal?

A Mercury-program a mitikus szárnyas küldöncről kapta a nevét, és az épp körvonalazódó, , kétszemélyes küldetésekből álló program, ami Geminiként volt ismeretes, a csillagkép nyomán az ikrek jegyét kapta. A háromszemélyes küldetések, amik a Hold elleni támadást vezetik majd, Apollo, a görög napisten nevét viselték. Asztronauta-csoportunkból senki nem repül még két és fél évig. Közülünk az utolsónak közel hat évet kell várnia az űrrepülésre, és négyen még azelőtt meghalnak, hogy egyáltalán járhattak volna a világűrben. Csak négyen léphetünk majd a Holdra.
1964. elejére már mindannyian Houstonba költöztünk – jómagam, Alan L. Bean százados, Roger B. Chaffee százados, és Richard F. Gordon, Jr. őrnagy – valamennyien a Haditengerészettől, Clifton C. Williams, Jr. a Tengerészgyalogságtól, Edwin E. „Buzz” Aldrin őrnagy, William A. Anders százados, Charles A. Bassett II százados, Michael Collins százados, Donn F. Eisele százados, Theodore C. Freeman százados és David R. Scott százados pedig a Légierő részéről, valamint két civil, R. Walter Cunningham és Russell L. Schweickart.
Houstonba költözve egy védőburokba kerültünk, ami megóvott minket a külvilág kellemetlen híreitől, miközben az Egyesült Államok a határain belül a polgárjogokkal és tömeges megmozdulásokkal viaskodott, külföldön pedig Vietnámmal és a Hidegháborúval. Az egyre súlyosabb gondok idején egyre nagyobb igény mutatkozott olyan hősökre, akik egyfajta keresztes lovagok, a tűz őrzői lehetnek. Új asztronautákként akkor még nem érzékeltük, de ezek mi leszünk.

Barbara, Tracy és én január közepe felé érkeztünk meg egy szűk körű diplomaosztó ünnepséget követően, amit a posztgraduális iskola parancsnoki irodájában tartottak. Más diák lehet, hogy csak postán kapta volna meg a diplomáját, de egy újdonsült asztronauta esetében a dolgok másképp működtek.
Nehéz volt elhinni azokban a kezdeti időkben, hogy tényleg az Emberes Űrrepülési Központ termeiben sétálok a híres Eredeti Hetek társaságában. Korábban, az interjúk és pár fogadás alkalmával már találkoztam velük, de most mindennap közöttük voltam – tele kérdésekkel, amiket nem mertem feltenni nekik. Imposztornak éreztem magamat.
Apropó, hőskultusz. Arra vetemedtem, hogy megkértem mindegyiküket a We Seven [Mi, Heten] című könyvük dedikálására, amit egy személyes megjegyzés kíséretében elküldtem apámnak karácsonyi ajándék gyanánt. „Ha Isten is úgy akarja, talán egy nap én is beletartozok majd ebbe a „Mi”-be” – írtam. „Ha úgy lesz, akkor a világ minden köszönete sem lenne elég, hogy viszonozzam mindazt, amit ennek elérésében értem tettél.”

Az űrverseny egyre nagyobb tempót diktált, és az oroszok még mindig előttünk jártak. Röviddel azelőtt, hogy az asztronauták iskolapadjába ültem volna, Valentina Tyereskova lett az első nő a világűrben, és sikerrel teljesítette a negyvennyolc földkörüli keringésből álló utazását. Később személyesen is alkalmam nyílik találkozni vele, vonzó és vidám embert ismertem meg a személyében. A szovjetek egy újabb területen akartak „elsők” lenni - ezúttal éppen általa - noha Valentina nem igazán állt készen ilyen küldetésre: ejtőernyős kiképzést kapott, de az űrrepülésre nem készítették fel. A világűrben töltött idő során mindvégig tengeribeteg volt a súlytalanság miatt, de még hazatérése után is hosszú napokig.

A mi űrprogramunknak alapvető kérdésekre kellett válaszokat adnia. JFK halálával hatalmas és mindeddig ismeretlen vákuum jött létre a vezetésben, Lyndon Johnson pedig – egy született politikus – folytatta a JFK halálával félbemaradt elnöki ciklust. Most, hogy a bajnok távozott közülünk, vajon Johnson elnök végigviszi-e az elődje által tett ígéretet, hogy ember szálljon a Holdra? Amikor új feladatkörömbe kerültem, és Apollo-asztronauta lettem, egyikünk sem lehetett biztos abban, hogy egyáltalán lesz-e Apollo-program.

Az úttörő Mercury-program 1963. májusában, a tervezettnél hét hónappal korábban véget ért, az Apollo pedig még túlságosan is a jövő homályába veszett. Így a NASA hidat épített a két űrprogram között, aminek során a Gemininek hívott kétszemélyes küldetésekkel akarta az Apollo során nélkülözhetetlen megoldásokat ellenőrizni. Vajon lehet-e sétálni és dolgozni az űrben? Képesek vagyunk-e megtalálni az űrben egy másik űrhajót, majd űrrandevút hajtani végre vele? Lehet-e olyan rakétákat építeni, amikkel biztonságosan át lehet szelni a Földet és a Holdat elválasztó ismeretlen űrt? Akkoriban még senki nem tudta ezekre a kérdésekre a választ."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

Már az ötvenes évek végén fej-fej mellett haladtak az oroszok és az amerikaiak a Holdért folytatott versenyben. Erről is ír Brian Harvey "Soviet and Russian Lunar Exploration" c. könyvében, amiből az alábbiakban fordítunk részleteket magyarra:

"Ekkorra az Egyesült Államok már felbocsátotta az első műholdját (Explorer-1, 1958. január), és teljes erőbedobással dolgozott a holdprogram előkészítésén. Koroljov kiemelt figyelemmel követte az USA első holdszondájával, a Pioneerrel kapcsolatos fejleményeket. Miután megtudta, hogy a Pioneer startját 1958. augusztus 17-ére tűzték ki, sikerült első, a Holdat célbavevő R-7-esét a vadonatúj Kosberg-féle felső rakétafokozattal a tetején még ugyanaznap az indítóállásra helyezni. A tetejére egy Je-1 szonda került, ami majd becsapódna a Hold felszínébe. Ez a párhuzamosság és időbeli egyezés határozza meg a két űrnagyhatalom viszonyát az elkövetkező tizenegy év során.

Rengeteg csúszással járt a rakéta összeszerelése, és a vállalkozás csak úgy sikerülhetett, ha Koroljov éjt nappallá téve dolgozott. Az általa és Tyihonravov által kitalált holdpálya rövidebb volt, mint a Pioneeré. Koroljov már csak arra várt, hogy megtudja: az amerikaiaknak sikerül-e felbocsátani a Pioneert. Ha igen, akkor az orosz rakéta is útnak indulna, de még így is előbb érnék el a Holdat, mint az amerikaiak. Szerencséjére a Pioneer 77 másodperccel a start után felrobbant, a megkönnyebbült Koroljov pedig a sajátját visszaszállíthatta a hangárba további alapos tesztelés céljából.
 
Egy hónap múlva már tényleg minden készen állt a startra. Az első szovjet holdszonda 1958. szeptember 23-án szállt fel Bajkonurból. Koroljov valószínűleg legfőképp azért aggódhatott, hogy a felső rakétafokozat működik-e majd, ez azonban sosem derült ki: a rakéta ugyanis a „B”, „V”, „G”, „D”-gyorsítórakéták vibrációja miatt a start után 93 másodperccel felrobbant. Annak ellenére, hogy az R-7 már három szputnyikot pályára állított, még mindig volt mit finomítani rajta.
Amikor a sorozatos kudarcok miatt végül garanciát kértek Koroljovtól [ld.  a képen], hogy a továbbiakban nem lesz több felsülés, kijött a sodrából, és ezt ordította: Maguk szerint csak amerikai rakéták tudnak felrobbanni?

Az augusztusi dráma a következő hónapban megismétlődött. Cape Canaveralon az amerikaiak  egy új Pioneert készítettek elő, a startot október 11-ére tűzték ki. A Cape-en történt fejleményekkel ellentétben – azt ugyanis fokozott médiaérdeklődés kísérte –, a külvilág mit sem sejtett arról, hogy eközben Bajkonurban mi történik. Koroljov a Pioneer startja után ismét egy Je-1 űrhajót akart indítani, ami gyorsabb és rövidebb pályán utazott volna a Holdig. A Pioneer startjáról szóló híreket Bajkonurba sugározták, ahol a közvetítést Koroljov kihangosíttatta.

Röviddel később az a hír érkezett, hogy a Pioneer harmadik fokozata nem működik. Koroljov és mérnökei számára most jött el a lehetőség, hogy beelőzzék az amerikaiakat. Október 12-én sor került a második startra. Ez az előző havi kísérletnél alig sikerült jobban: ismét fellépett a vibráció, és a rakéta 104 másodperccel a start után felrobbant. Habár a Pioneer-1 startja 13 órával előzte meg az orosz szonda tervezett indítását, az orosz űrhajó rövidebb idő alatt jutott volna el a Holdig, és az utazás legvégén pedig leelőzte volna a Pioneert. Koroljov szondája kerek hat órával a Pioneer előtt érkezett volna úticéljához. Sven Grahn svéd űrkutató szerint a holdverseny ennél már a későbbiek során sem lett sokkal durvább. Sven számolta ki sok évvel később a két szonda pályáját.

A két kudarc lesújtotta Koroljovot és csapatát. Habár az R-7-essel voltak zűrök, egymás után két balesetre azért mégsem számítottak, még a fejlesztésnek ebben a szakaszában sem. A Szovjet Tudományos Akadémia munkatársát Borisz Petrovot bízták meg egy vizsgálóbizottság vezetésével, a két indítási kísérletből származó darabokat összegyűjtötték, majd nyomok után kutatva figyelmesen átvizsgálták azokat. Az eredményen mindenki meglepődött. Kiderült, hogy Kosberg új, felső rakétafokozata felelt közvetve a kudarcokért, annak ellenére, hogy még csak be sem kapcsolt. Az új fokozat, bármennyire kicsi volt is, idézte elő a rakéta alsó fokozatában fellépő vibrációt, ami olyan frekvenciájú volt, hogy attól az egész szétesett. Ez volt az első – és távolról sem az utolsó – alkalom, amikor egy rakéta felsőbb fokozatán végrehajtott módosítás váratlan következményekkel járt.

Különböző szerkezeti megoldásokkal végül csillapították a vibrációt. Habár ezt a problémát sikerült megoldani, a programot egy újabb csapás érte. Két hónapos szakadatlan munka után összeszereltek egy harmadik rakétát és a hozzá tartozó űrhajót. Ez december 4-én indult el a Hold felé. Miután túlvolt a 90-100 másodperc körüli kritikus szakaszon, egyre bizakodóbbak lettek a szakértők. De nem sokáig, mivel a 245. másodpercben a tolóerő 70%-ra visszaesett, majd a fő rakétafokozat (az A-blokk) leállt. A rakéta felrobbant, és darabjai szétszóródtak a földön. A robbanást egy hidrogén-peroxid szivattyú áttétele okozta azután, hogy átszakadt a hermetikusan záró burkolat. Csekély vigasz lehetett Koroljov számára, hogy az amerikaiak következő, január 6-i kísérlete szintén csődöt mondott, igaz, jóval messzebb, 102 000 kilométerre jutott a rakéta.

A szovjet kudarcokról csak a programban közvetlenül résztvevők és a politikai vezetés tudott. Amerikának is megvolt a maga baja, de a hangulat optimista volt. A szondák révén javult a közmorál, a programot hatalmas sajtóérdeklődés kísérte. A Cape Canaveral-i körzet (ami egészen idáig mindössze egy légitámaszpont és a parti őrség állomáshelye volt) az amerikai gondolkodás részévé vált. Gyorsítórakéták, visszaszámlálások, a Hold, a misssziók: ezek a kifejezések mind-mind beépültek az emberek szókincsébe. Amerika nem hagyta magát, és bár a küldetések balul is sültek el, legalább megpróbálták.

Az oroszoknál ugyanakkor a nyilvánosság vajmi keveset tudott arról, hogy az ország holdprogramja elindult. A megjelent kevés cikk egyikében, 1957. július 21-én J. S. Klebsztevics egy spekulatív cikket írt, amiben körvonalazta, hogy öt-tíz éven belül a Szovjetunió miként küld majd egy mobil lánctalpas laboratóriumot a Holdra, ami a felszínén mászik, és segít meghatározni az emberi landolásra legmegfelelőbb helyeket. A szovjet űrprogramot, aminek céljai viszonylag ismertek voltak az 1950-es évek közepén, most már szigorúan szabályozták. Mihail Szuszlov határozta meg az ideológia fő csapásirányát: a szovjet űrprogramban nem történhetnek kudarcok. Elrendelte, hogy csak sikeres startokat és küldetéseket lehet bejelenteni – hiába tiltakozott ez ellen akkor és a későbbiekben is Msztyiszlav Keldis. A programot titkolózás és anonimitás szőtte át. Glusko és Koroljov nevei eltűntek a nyilvántartásból, bár a sajtóban azért álnéven még írhattak: Szergej Koroljov „Szergejev professzor” néven, Valentyin Petrovics Glusko fedőneve pedig alig változott az eredetihez képest, mivel kezdőbetűi (fordított sorrendben), és apai neve is szerepelt benne: „G. V. Petrovics professzor”.

Így valahányszor egy űrrepülés rosszul sült el, az adott küldetés célját újrafogalmazták, mintha minden tervezett feladatot teljesítettek volna. Ez aztán a szovjet hírekben a Hold felfedezésével kapcsolatban egy sor ellentmondást, baklövést, fél információt és teljes zűrzavart eredményezett. De a legjobb az volt, ha egyáltalán semmit nem lehet tudni a missziókról – ahogy ez az első három, Holdat célzó küldetés esetében is történt."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A leendő asztronauták ismerőseit, ex-barátnőit FBI-ügynökök keresték fel, hogy kikérdezzék őket a pályázókról. A NASA semmit nem bízott a véletlenre. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Újabb papírlavinát zúdított ránk a NASA, ami ezúttal már űrutazással és pályaszámítással kapcsolatos kérdéseket is tartalmazott. Habár utóbbiakról nem sokat tudtam, minden esetben esszé-hosszúságú válaszokat írtam a papírra. Ha az volt a cél, hogy kiderüljön, egy asztronauta-jelölt miként küzd meg az ismeretlennel, akkor egészen magas pontszámot sikerült elérnem, mivel tényleg nem sokat tudtam ezekről a dolgokról.

Aztán az interjúk következtek, én pedig az első alkalommal találkoztam hús-vér asztronautákkal, akiket addig csak az újságok címlapjairól ismertem. Pár civil társaságában ott ült egy hosszú asztalnál Deke Slayton, Wally Schirra és Alan Shephard, én pedig azt éreztem, hogy a történelem kellős közepébe csöppentem. Ezek a srácok voltak az űrkorszak hősei: valósággal sütkéreztem a jelenlétükben, bár inkább éreztem magam úgy, mintha egy rab lennék a kegyelmi kérvényeket elbíráló bizottság előtt. Nagyon kellemes társaság volt Shepardot leszámítva, akinek hideg pillantása egészen a vesémig hatolt. [Az alábbi képen Wally Schirra és Al Shephard látható:]Mit akartak megtudni? Vajon azt figyelték, hogyan öltöztem, hogyan néztem ki, hogyan beszéltem? Vajon ez egy beugratós kérdés? Minden egyes szavamat kiértékelik majd, nekem pedig fogalmam sem volt arról, mit akarnak hallani. Értelmetlen lett volna hantázni a kartonomat illetően, hiszen az már ott volt előttük. A legokosabb, amit tehetek, ha a kérdésekre a lehető legőszintébben válaszolok, és reménykedem, hogy ennyi elég lesz.
Valaki például megkérdezte tőlem, hogy hányszor repültem 15 000 méternél magasabban. A pokolba is: egy hozzám hasonló vadászpilóta számára, aki egész életét 150 méter alatt töltötte, az a magasság már félig-meddig a világűrnek számít! Így hát fordítottam egyet a kérdésen, és ezt feleltem: „Nagyon alacsonyan már repültem, és ha le akarnak szállni a Holdra, előbb-utóbb közel is kell menni hozzá.” Emlékszem, hogy jót derültek a válaszon – Shepard kivételével, akinek úgy tűnt, hogy jeges víz kering az ereiben.

Pár koktélpartival később visszatértem Montereybe, miután lehetőségem volt találkozni a többi asztronautával, és kezet fogtam a híres John Glenn-nel. Aztán egy újabb levelet kaptam, amiben arról tájékoztattak, hogy egy újabb fordulót sikerrel vettem. Most már csak harminchat jelöltből állt a mezőny, és a „tuti befutók” közül jó páran kiestek, én viszont még mindig versenyben voltam.
Ezután kimerítő orvosi vizsgálatokra került sor San Antonioban, a Brooks Légibázison, ahol a NASA újabb négy nevet húzott ki a listáról, köztük Bob Schumacher, monterey-i barátom nevét is, akinél valamilyen jelentéktelen szívproblémát állapítottak meg. Egy ilyen teljesen igazságtalan és illogikus döntés jól mutatja, hogy a pilóták miért nem bíznak meg az orvosokban. Bob éles bevetésben is részt vehetett a Haditengerészet sugárhajtású gépein, de az asztronauta-kiképzéshez szükséges minimumot mégsem éri el? Ugyanakkor ez az eset rámutatott arra is, hogy milyen alaposan átnéztek mindent. Az évekkel korábban a főiskolán kapott „B”-minősítés épp elég ok lehetett arra, hogy ne minket válasszanak, hanem inkább azt, aki „B+”-t szerzett. Azt mondták, hogy három millió az egyhez az esélye annak, hogy valaki asztronauta legyen, és én ezt el is hittem. De, a fenébe is, egyre jobbak lettek az esélyeim.

Az orvosi vizsgálatok után a mezőny már csak harminckét-tagú volt, és most első alkalommal kezdtem esélyesnek érezni magam. De Barbarával nem fűztünk nagy reményeket hozzá, mivel a végkifejlet túl sok mindenen múlt. Hé, Cernan, közel vagy a célhoz, de még ne igyál előre a medve bőrére. Inkább átértékeltük a Princetonnal kapcsolatos terveinket. Ha belekezdek tanulmányaimba, és közben asztronauta leszek, akkor teljesen fölöslegesen költöztünk el New Jerseybe. Így aztán úgy döntöttünk, hogy Montereyben maradunk, ahol megkezdhetem harmadik évemet a Haditengerészet Posztgraduális Iskolájában, és befejezhetem szakdolgozatomat, aminek témája a hidrogén alkalmazása volt a nagyteljesítményű rakéták meghajtására. Szorítottunk, hogy asztronauta-fronton jól alakuljanak dolgok, mindenesetre megnyugtató érzés volt tudni: ha mégsem engem választanak, a legrosszabb, ami történhet, hogy elkészül a diplomamunkám.
 
Aztán furcsa telefonhívásokat kaptunk barátoktól és régi ismerősöktől, akiknek már a nevét is jobbára elfelejtettem az eltelt évek alatt. „Geno. Minden rendben veled? Belekeveredtél valamibe? Egy FBI-ügynök keresett fel minket, és felőled érdeklődött.” A NASA alaposan utánajárt a jelentkezők hátterének, mindenkivel beszéltek: ex-barátnőktől kezdve tanárokig. Pénzügyi csődök és osztálynaplók, szakmai kitüntetések és parkolójegyek, katonai díjak és tudományos tevékenység: semmi nem kerülte el a figyelmüket, és a Jóisten mentsen meg valakit attól, hogy vaj legyen a füle mögött. Megtiltották, hogy bárkinek is elmondjam, valójában mire is megy ki ez az egész, nehogy a sajtó szimatot fogjon.
Tudtuk, hogy a végső döntésről telefonon értesítenek majd. Ha a vonal túlsó végén Deke Slayton volt, akkor felvettek (ő vezette az Asztronauta Irodát), ha viszont Deke helyettese, Warren North hangját hallottuk, akkor kiestünk. Barátaink inkább nem telefonáltak, nehogy a kritikus pillanatban foglaltak legyenek a vonalak, a napok rétestésztaszerűen nyúltak. A döntés bármelyik pillanatban befuthat. Alig mertük felvenni a kagylót, valahányszor megcsörrent a telefon. Mi van, ha Warren North van vonal túlsó végén?

Végül aztán egy kora októberi délután, három óra tájban megcsörrent a telefon, és Barbara összerándult gyomorral vette fel a kagylót. A NASA-tól irántam érdeklődő központos kérdésére azt felelte, hogy épp nem tud adni engem, majd megadta az iskola telefonszámát. Aztán leült, és megpróbált nem gondolni arra, amit úgysem tudott kiverni a fejéből: „Vajon megcsináltuk?”

Ron Evans-szel épp egy közös órán voltunk, amikor megjött az üzenet, hogy a NASA keres minket, és fáradjunk át a két külön helyiségben található telefonok valamelyikéhez. Jó szerencsét kívántunk egymásnak, majd magunkra csuktuk az ajtót, és felvettük a kagylót olyan óvatosan, mintha legalábbis égetne. Szinte megállt az ütőm, amikor Deke Slayton mély hangja fogadott. „Geno?”
Minden idegszálammal figyeltem a tőlem sok száz kilométerre, az íróasztala mögül telefonáló emberre. „Igen, Uram! Deke?”
„Ja. Szia Geno” – mondta. „Van egy állásajánlatom a számodra, ha még mindig idelenn akarsz dolgozni.” Valószínűleg sikerült valahogy egy igenlő választ adnom, de annyira úsztam a boldogságban, hogy arra sem emlékszem, mikor raktam le a telefont.
Az örömbe üröm is vegyült, mivel rövidesen megpillantottam Ron Evans lesújtott arcát, akit Warren North szörnyű hírrel fogadott.

Neki nem sikerült, és a szívem vérzett érte. Senki sem tudhatta, hogy nem is olyan sok idő múlva Ronnal együtt repülünk a Holdra. A történteknek gyorsan híre ment az egyetemi városban. Dick Gordont is felvették, és ennél jobb alkalmat nem lehetett keríteni az ünneplésnek. Kituszkoltak az ajtón mielőtt még felhívhattam volna Barbarát, majd irány a jó öreg Mark Thomas Inn bárja, ahol anélkül kezdtem lerészegedni, hogy akár egy piát is vettem volna. Többek között Ron Evans és Bob Schumacher állta a cechet.
Jópár óra elteltével hívtam fel a nagyon dühös Barbarámat, aki tűkön ülve várta a houstoni híreket. Képes lett volna megölni engem, mégsem tette. Inkább átsietett, és kivette a részét a buliból, miközben a haverok azt skandálták: „Houstonba költözik! Houstonba költözik!”"

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

1970. április 17-én érkezett vissza a Földre az Apollo-13 legénysége, az évforduló alkalmából most Jim Lovell parancsnok visszaemlékezéseiből idézünk fel részleteket az alábbiakban:

"Az Apollo-13 útja után rengetegen megkérdezték, hogy „Volt nálatok olyan kapszula, amivel öngyilkosok lehettetek volna?” Nem volt nálunk semmi ilyesmi, és a NASA-nál asztronautaként, majd vezetőként eltöltött tizenegy év során nem is hallottam ilyenről.
Természetesen, olykor-olykor felmerült bennem, hogy az űrhajó robbanása miatt hatalmas ívű földkörüli pályán rekedhetünk, így állítva  örök emléket az űrprogramnak. De Jack Swigert, Fred Haise és én veszedelmes utunk során sosem beszéltünk erről az eshetőségről. Szerintem azért nem, mert túlzottan lekötött minket a túlélésért való küzdelem.

Bár túléltük az utazást, nem sokon múlt az ellenkezője. A küldetésünk kudarc volt, de szeretek inkább sikeres kudarcként gondolni rá. Az Apollo-13, ami a harmadik holdraszálló küldetésnek indult, 1970. április 11-én, szombaton houstoni idő szerint 13:13-kor startolt. Sosem voltam még bizakodóbb. Három korábbi küldetésem során már 572 órát regisztráltam a világűrben, kezdve a Gemini-7-sel, amikor Frank Bormannel 14 napig maradtunk odafenn – ez a rekord a Skylabig nem dőlt meg.

Visszagondolva, több ómen is volt, amire az Apollo-13 előkészületeinek utolsó szakaszában oda kellett volna figyelnem. Először is, a parancsnoki egység pilótájáról, Ken Mattingly-ről kiderült, hogy nem immunis a rubeólára – ez nem egy komoly betegség, és a tartalék holdkomp pilótája, Charlie Duke megbetegedése miatt kerültünk vele véletlenül kapcsolatba. A magam részéről amellett érveltem, hogy Ken maradjon velünk: az egyik leglelkiismeretesebb és legkeményebben dolgozó asztronauta volt. Dr. Paine-nek, a NASA igazgatójának ezt mondtam: „A rubeóla nem olyan súlyos betegség, és ha Ken meg is fertőződött, már csak a visszaúton jönne ki rajta, ami a küldetés nyugalmasabb részének számít. Az Apollo-8 parancsnoki egységének pilótájaként szerzett tapasztalataimból tudom, hogy szükség esetén Freddel kettesben is haza tudjuk hozni az űrhajót.” Hozzátettem, hogy Ken nem rubeólás, és lehet, hogy soha nem is kapja el. (Öt évvel később még mindig nem lett rubeólás.)

Dr. Paine nemet mondott erre, túl kockázatosnak tartotta. Erre azt feleltem, hogy örömmel vesszük, ha Jack Swigert kerül az elsődleges legénységbe; Jack a tartaléklegénység parancsnoki egység pilótája volt, amúgy pedig egy jó srác (ez később derült ki, ugyanis az elsődleges legénység tagjaként mindössze két napot vett részt a kiképzésben.)

A második ómen a startot megelőző földi tesztek alkalmával jelentkezett, amikor felmerült, hogy a holdkomp leszállóegységében egy rendkívül fontos héliumtartályt rosszul szigeteltek. Így aztán módosítottuk a repülési tervet oly módon, hogy három órával előbb foglaljuk el helyünket a holdkompban annak érdekében, hogy fedélzetéről a héliumtartály nyomását figyelemmel kísérhessük. Ez szerencsés fordulatnak bizonyult, mivel lehetőséget adott arra, hogy összerázódjunk ezzel a fura formájú űrhajóval, aminek pókkarjain múlt a sorsunk. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a holdkomp szakértői már a Küldetésirányításnál voltak, amikor a legnagyobb szükség volt rájuk.

Aztán ott volt a 2. sz. oxigéntartály, a 10024X-TA0009 sorozatszámú. Ez a tartály eredetileg az Apollo-10 műszaki egységében volt, de egy módosítás miatt eltávolították onnan (és ennek során megsérült). Feltétlen gratulálnom kell Tom Staffordnak, John Youngnak és Gene Cernannak, amiért a mázlisták megszabadultak tőle.

Ezt a tartályt aztán megjavították, a gyárban letesztelték, majd beszerelték a mi műszaki egységünkbe, és 1970. március 16-án, a Kennedy Űrközpontban tartott szárazteszt alkalmával újra ellenőrizték. A tartályok általában félig vannak megtöltve, és az 1. sz. rendben is működött. De a 2. számú csak 92 százalékos kapacitással működött. Az 5,5 Bar nyomáson befújt légnemű oxigénnel próbálták a folyékony oxigént kipréselni belőle, mindhiába. Az átmeneti eltérésről jegyzőkönyv készült, és március 27-én, két héttel a start előtt, folytatódott a tartályűrítés vizsgálata. Az 1. sz. ismét rendben működött, idióta ikertestvére azonban ezúttal sem. A beszállítóval és a NASA személyzetével tartott értekezletet követően a teszt vezetője úgy döntött, hogy „kifőzi” a 2. sz. tartályban maradt oxigént a tartály belsejében levő elektromos fűtés segítségével. A módszer működött, de nyolc órába tellett, amíg a földi rendszer 65 Voltos egyenáramával sikerült megszabadulni az oxigéntől.

A történtek fényében azt kellett volna mondanom: „Álljunk meg egy szóra. Várjunk egy pillanatot. Én repülök ezzel az űrhajóval. Menjetek, és cseréljétek ki azt a tartályt.” De igazság szerint mentem az árral, így sokakkal együtt én is a felelős vagyok az Apollo-13 375 millió dolláros kudarcáért. Szinte minden űrrepülés alkalmával meghibásodott valami, de ez esetben az emberi hiba és a műszaki hiányosságok együttesen kárhoztatták el az Apollo-13-at."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A sajtó megtévesztése érdekében álnéven jelentkeztek be a szállodában az asztronauta-jövőt fontolgató pilóták: mintegy kétszáz Max Peck volt egy légtérben. Max Pecknek hívták a szálloda vezérigazgatóját. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A NASA hegyomlás mennyiségű papírmunkát zúdított rám. A kérdések között volt kifejezetten műszaki irányultságú, de akadt olyannyira személyes is, hogy egész életutamat megtudhatták a válaszokból – még mielőtt bárki találkozott volna velem. Később kiderült, hogy ezzel a kérdőívvel csupán előzetesen megszűrték a több mint 400 katonai és civil jelentkezőt.
Három osztálytársam – Dick Gordon, Bob Schumacher és Ron Evans – is megpróbálkozott a NASA-val. Bob jó barátom volt, de a másik két srácot csak felületesen ismertem, mivel csak pár tárgyunk volt közös. Ez a jövőben másként alakul majd, mégpedig úgy, amire egyikünk sem számított. Végül elértem az utolsó lap aljára is, és az egész papírkupacot visszaküldtem Houstonba. [Az alábbi 1972-ben készített felvétel közepén Gene Cernan látható, a kép jobb oldalán pedig Ron Evans.]
Barbarával nyaralni mentünk: eredetileg azt terveztük, hogy július 4-e apropóján felkeressük édesanyját Texasban, és meglátogatjuk szüleimet Chicagoban. Tracy is velünk utazott, aki épp csak fel tudott állni, de velünk jött Venus, a cocker spánielünk is. Barbara a National Airlines egyik olcsó éjszakai járatával utazott San Francicoból Houstonba. Én még elintéztem pár elvarratlan szálat Kaliforniában, majd a sztráda felé vettem az irányt újdonsült 1963-as Chevroletünkkel, ezzel az ügyes, családi szedánnal, ami 1956-os agglegény-kabrióm helyébe lépett. Fogytak a mérföldek, a rádióban "Paff, a Bűvös Sárkány" és a „Rhythm of the Rain” szólt, közben ezen az lehetséges új megbízatáson törtem a fejem. Mivel Barbarával és édesanyjával Baytownban találkozunk, arra gondoltam, hogy odafelé még átsuhanok Houston külső negyedein, és vetek egy pillantást a Clear Lake-nél akkoriban még csak épülőfélben lévő Emberes Űrrepülési Központra (MSC).

A floridai Cape Canaveral volt a mi mennyekbe vezető kapunk, a Virginia állambeli Langley Field adott otthont a Space Task Groupnak, ami így Washingtonból könnyen megközelíthető volt, a fő alvállalkozók pedig Kaliforniában, Missouriban és New Yorkban voltak. Huszonhárom város versengett azért, hogy otthont adhasson az Emberes Űrrepülési Központnak, de közülük csak egy büszkélkedhetett azzal, hogy a texasi származású Lyndon Johnson favorizálta. Johnson történetesen az Amerikai Egyesült Államok alelnöke volt, emellett pedig az Elnök Nemzeti Űrbizottságát is ő vezette. Így LBJ addig csűrte-csavarta a dolgokat, míg meg nem szerzett egy ezer hektáros területet Houstontól cirka félszáz kilométerrel délkeletre. A NASA új otthont kapott, Texas pedig 60 millió dollárt – ennyi „holdpénzzel” lett gazdagabb.

A vasbetonból és üvegből álló épületek egy csapásra nőttek ki a földből: a különböző komplexumok csillogtak a forró texasi nap fényében, amikor az autóból szemügyre vettem azt a helyet, ahol egy nap talán dolgozni fogok. A festői Montereyben töltött pár év elrontott engem. Kaliforniának azon a részén ugyanis elég volt kinyitni az ablakokat, hogy még a legmelegebb nyári napon is hűs legyen a falak között, ezzel szemben a Texas olyan volt, akár egy kohó. A nap volt a kalapács, Houston az üllő, az autómban pedig nem volt klíma. Nem mondhatnám, hogy le voltam nyűgözve. Lassan végiggurultam az Old Galveston sztrádán, be az új épületek közé, amik az MSC-be rajzó mérnökök és technikusok ezreinek adnak majd otthont. Az egyes körzetek blikkfangos neveket kaptak: Timber Cove, El Lago és Nassau Bay, de ezek valójában nemrég lecsapolt mocsarak voltak, amik most tikkadoztak a rettenetes hőségben, miközben tehenek legelésztek a jövőbeli drága telkek helyén. Hogy kérhetném a családomtól, hogy viseljék el ezt a végtelen legelőből álló kopár vidéket? Barbara texasi lány volt, így azt hittem, hogy megszokta az itteni klímát, de amikor megérkeztem édesanyja házához, ahol csak egy mennyezetre szerelt ventilátor keverte teljesen hatástalanul a forró levegőt, észrevettem, hogy feleségem legalább annyira nyomorúságosan érzi magát, mint jómagam. Monterey-i kellemes otthonunk látomása délibábként lebegett előttünk a hőségben, én pedig arra gondoltam, hogy talán nem is lesz olyan rossz, ha nem lesz belőlem asztronauta, és nem itt kell majd élni. Nem tudtuk elég gyorsan magunk mögött hagyni Texast.
 
Chicagoba kocsikáztunk, ahol szüleimnek bemutattam legújabb unokájukat, majd a könyörtelen melegben Kalifornia felé vettük az irányt. Iowában egész úton 38 Celsius fok volt. Mindössze annyit tehettünk, hogy leengedtük az ablakokat, és mentünk, mint az őrültek, közben pedig azon imádkoztunk, hogy még azelőtt elérjük a Sziklás Hegység hűs menedékét, mielőtt valamelyik nebraskai kukoricamező mellett az aszfalttal együtt mi is elolvadunk.

Montereyben nem sokkal később kaptam egy levelet a NASA-tól, amiben egy houstoni interjúra invitáltak engem, egyúttal megtudtam, hogy a több száz jelentkező száma kevesebb mint a felére apadt. Némileg meglepődve azon, hogy még mindig versenyben vagyok, nekiláttam felkészülni egy titkos küldetésre, amit mai szemmel nézve már iszonyúan naiv ötletnek tartok.
Annak érdekében ugyanis, hogy a sajtó ne szagolja ki, kik lesznek a leendő asztronauták, Dick, Ron, Bob és én külön-külön gépeken, civilben és álnéven repültünk San Franciscoból Houstonba, miközben úgy tettünk, mintha nem ismernénk egymást. Houstonban fura emberek fogadtak minket inkognitóban, majd belöktek minket a Rice Hotel mosdóiba, ahol mindannyian a hotel vezérigazgatójának, Max Peck nevén jelentkeztünk be. Természetesen, a hotel bárjába belépve már mindenhol barátokat véltem felfedezni, majd beültünk egy italra, és nem volt nehéz rájönni, hogy a környéken lévő vékonydongájú, kefehajú fiatalemberek is pilóták lehetnek. Természetesen, ők is valamennyien Max Peck névre hallgattak. Ment a titkolózás.

Ez az egész valahogy pályafutásom kezdetére emlékeztetett, amikor Miramarban megkaptam a pilótajelvényemet, de még nem landoltam repülőgép-hordozóra. Egyik ámulatból a másikba estem a többi jelölt szakmai múltját látva. Mit keresek tulajdonképpen ebben a csoportban?
Dick Gordon például jóval több volt, mint pusztán egy másoddiplomás képzésen résztvevő hallgató. Neve ismerősen csengett a berepülő pilóták körében, és sürgették is, hogy csatlakozzon a programhoz: nemrég csúszott le az asztronauták második csoportjáról. A Ranger fedélzetén Pete Conrad volt a szobatársa, aki most a „Következő Kilencek” egyike, a Haditengerészet berepülő pilótaképző iskolájában pedig nem más oktatta, mint Al Shephard. Amikor pedig Dick megnyerte a hőn áhított Bendix Trophyt, és két óra negyvenhét percen állította be a kontinens átrepülésének rekordját, attól a pilótától kapott gratuláló táviratot, akinek a rekordját megdöntötte: ő pedig John Glenn ezredes volt a Tengerészgyalogságtól.

Voltak más repülősök is a jelentkezők között, akik szintén felállították a maguk magassági és sebességrekordját, ők olyan kifogástalan előéletű berepülő pilóták voltak, mint például Mike Collins, akit szintén kihagytak a korábbi válogatások során, vagy gondoljunk azokra a srácokra, mint például Buzz Aldrin, aki az MIT-n az űrrandevúk elméletéből írta doktoriját.
És a Légierőtől érkező srácok többsége elvégezte Chuck Yeager asztronauta-csalogató iskoláját is az Edwards Légibázison. Könnyen érezhette magát az ember elanyátlanodva ilyen pilóták társaságában. Mit mutathatnék fel azon kívül, hogy a Csendes Óceán nyugati részén két kiküldetésen vettem részt, és most Montereyben tanulok? Úgy éreztem, hogy nagyon rossz esélyekkel indulok."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...