Jim Lovellnek, az Apollo 13 parancsnokának „Reszkető” volt a beceneve, amit Pete Conrad, a többi között az Apollo 12 leendő asztronautája még akkor ragasztott rá, amikor Lovell megkezdte kiképzését a NASA-nál. Ettől kezdve ez lett a hívójele is a légierőnél. Meglehetősen parás volt ugyanis. Később, amikor 1968-ban a Time magazin az Apollo 8 asztronautáit is bemutató számában ez szóba került, Conrad már ezt a kiegészítést fűzte a becenévhez: „Azóta bebizonyította, hogy az űrben nincsenek idegei.”

Azt Conrad sem gondolta, hogy a cikk megjelenése után bizonyosodik be igazán fenti állítása. Az Apollo-programhoz képest Lovellnek például a Gemini 7 fedélzetén eltöltött két hetes földönkívüli sziesztája fizetett szabadságnak tűnhet. Az Apollo 8 jelentőségében olyan volt, mint később Armstrongék holdraszállása: először kerülte meg ember a Holdat, elsőként látták az emberi szem számára mindaddig láthatatlan túloldalt (robotok készítettek fotókat korábban is), nem is beszélve a földfelkeltéről – az erről készített fotójuk talán csak tisztasági betét reklámban nem szerepelt még, bár ez sem biztos.
Ők lettek a leggyorsabb emberek is, hiszen úton a Hold felé közel 40 ezer km/h-ra gyorsítottak ki, ez egy tízessel több, mint amennyi a Föld körüli keringéshez szükséges. Mármint tízezer km/h-val.

Mindezt egy olyan fedélzeti számítógéppel hozták össze, ami kábé annyi memóriával rendelkezett, mint napjaink elavultabb mikrohullámú sütői. Vagy mint a Commodore: mintegy 64 kilobájt volt a memóriája. Sokkal semmiképp sem több.
Ez kevés a multitaskinghoz, de a célnak pont megfelelt: tárolta az utazással kapcsolatos repülési tervet. Egészen addig, amíg Lovell ki nem törölte azt merő véletlenségből. Ekkor minden koordinátájukat elvesztették, ugyanakkor vészesen közeledett a légkörbelépés ideje, ami egyike a legprecízebb és legrizikósabb dolgoknak: két fokos pontossággal kell ugyanis betalálni a légkörbe, ennyi a hibahatár. A belépési szög 5,3 és 7,7 fok között volt, ha ennél laposabban érkeznek, lepattannak a világűrbe, ha meredekebben, akkor viszont az órási sebességgel – 40 ezer km/h-val – érkező kabin elégett volna. Két fokon múlik élet és halál. És még így sem volt biztos, hogy az óriási hőterhelést kibírja-e az újonnan fejlesztett hőpajzs, aminek ez volt az első éles bevetése.

Lovellnek mindez úgy sikerült, hogy közben csak az ablakon nézett ki: saját csillagmérései alapján vitte be az adatokat a fedélzeti számítógépbe, ami a törlés következtében a korrekcióig amnéziában szenvedett. Úgy képzelte el helyzetét, mintha még mindig az indítóálláson - függőleges helyzetben - állna. Jim a Rigel és a Szíriusz alapján lőtte be pozíciójukat, majd a mérési eredmények alapján kalibrálták újra a számítógépet, így a hajó újra normális helyzetbe állt.
Túlélték. Jim akkor még nem is sejtette, hogy ezzel a malőrrel az Apollo 8 az Apollo 13 kosztümös főpróbája volt.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Ha még nem töltöttünk el két hetet egy kisautóba zárva, közelítő segédfogalmunk sem lehet arról, miken ment át Jim Lovell, amire az Apollo 13 parancsnoka lett belőle. Ha a balesetet szándékosan betervezték volna, akkor sem találhattak volna nála alkalmasabb palit a feladatra: Jim elsősorban múltja miatt volt képes arra, hogy élve hazahozza a legénységet a Földre. (Persze, sok minden más is közrejátszott az Apollo 13 szerencsés kimenetelében, ezeket a további posztokban vesszük sorra.)

Öreg róka volt. Jim volt az első asztronauta, aki négyszer járt az űrben, szerencsére az Apollo 13 ezek közül sorrendben a negyedik, és egyben utolsó útja volt, ami azt is jelentette, hogy addigra már rengeteg tapasztalat birtokába jutott. Szüksége is lett rá.

Jim egészen a hetvenes évek SkyLab programjáig csúcstartó volt az űrben eltöltött órák számát illetően. Ehhez a rekordhoz nagymértékben hozzájárult a Gemini 7 küldetés, amire Frank Borman kísérte el, aki a későbbi Apollo 8 küldetésben is vele volt.
Lovell a Gemini 7 és Borman társaságában közel két hetet időzött a világűrben, ez akkor az addigi lehosszabb űrben töltött idő duplája volt. Ha semmi mást nem csináltak volna, csak annyit, hogy két hétig egy konzerdoboz méretű helyen üldögélnek, már az is óriási teljesítmény lett volna. A fenti képen látható két ajtó alá kellett ugyanis behajtogatnia magát a kétfős legénységnek. Itt finoman szólva sem tánctér fogadta őket, egy űrhajósra kábé annyi hely jutott, amennyi egy autó első ülésén van: ha fel akart állni valamelyikük, az már űrsétának minősült. (A fenti kép szorult helyzetüket jól illusztrálja, a fotón a Gemini 12 legénysége látható egy életnagyságú modellben, jobbra Jim, mellette Buzz Aldrin: Lovell első útján, a Gemini 7-tel egy ilyenben húzott le két hetet.)

Lovell első útja azonban még korántsem kalandtúra volt, épp ellenkezőleg: állati unalmas volt, amit a NASA-val való kötélhúzás színesített olykor-olykor. A két férfi ugyanis ellenállhatatlan kényszert érzett arra, hogy levetkőzzön.

A Gemini 7 egyik óriási eredménye az volt, hogy megszabadította a jövő asztronautáit ruháiktól, ettől kezdve az űrhajósok már földi körüli pályán is kibújhattak szkafanderükből.
Az űrrepülés történetében először nekik engedte meg a NASA, hogy valamelyikük egyáltalán levegye a szkafandert, bár ők már a második napon azt tervezték, hogy ezt egyidejűleg mindketten megteszik. A NASA-nál ezért az ötletért nem rajongtak különösebben, és azt a választ kapták, hogy kettejük közül egyiküknek mindig viselnie kell a ruhát. Borman lett a szerencsés, aki emiatt a következő 148 órát leginkább azzal töltötte, hogy úgy izzadt, mint egy ló. 

A 148 óra elteltével a földi irányítás elrendelte, hogy cseréljenek, és Lovell vegye föl a meglehetősen kényelmetlen űrruhát: Borman vetkőzhetett. Újabb pár nap elteltével a NASA kegyet gyakorolt, mivel úgy tapasztalták, hogy kevés előny származik abból, ha a legénység a küldetés alatt állig be van öltözve, és pár nap múlva eltekintettek az addig kötelező viselettől.

A kéthetes küldetés 11. napján - háromnapos csúszást követően - kiruccant hozzájuk a Gemini 6A, a két űrhajó mindössze 30 centire megközelítette egymást. Ez volt gyakorlatilag az egyetlen akciójelenet a két hét során. Ezután nem sokkal több dolguk volt annál, minthogy körözzenek a Föld körül, ehhez azonban nem volt szükség aktív közreműködésükre, ment magától. Borman épp ezért Mark Twain önéletrajzi ihletésű Roughing It című könyvének olvasgatásával ütötte el az időt, Lovell pedig Walter D. Edmonds Dobszó a Mohawk mentén című könyvét vitte magával az útra. Már-már szinte örülhettek azoknak a műszaki problémáknak, amik az út végefelé jelentkeztek: a manőverező hajtóművek egy része nem akart működni, és az üzemanyagcellák is csak a szükséges energia egy részét állították elő.

Némiképp legyengülve, de jó hangulatban tértek vissza a kéthetes űrhakni végén, olyannyira, hogy még arra is maradt erejük, hogy poénkodjanak egyet a földi irányítással, rádión ugyanis bejelentették: megfontolják, összeházasodjanak-e, miután annyi időt húztak le együtt az űrben. Ennél jóval kevesebb időt - három napot - töltött el Lovell a második űrutazásán Aldrin társaságában a Gemini 12 fedélzetén, akkor a cselekmény már jóval pörgősebb volt. Lovell két Geminis küldetése végén már otthonosan érezhette magát Földi körüli pályán, azonban az Apollo 13 küldetéshez hasonló problémával Lovell első ízben harmadik küldetésén, az Apollo 8 útján találkozott először. Innen folytatjuk holnapi posztunkban.

Háztáji Puli - a magyar holdjáró fejlesztésének kalandjai

Ha holdjáróval akarunk összefutni, Magyarországon rövidesen három helyszínen tehetjük meg. Az egyik jelöltünk a Dunakeszi homokbánya, ennek nagy előnye, hogy itt sok a homok. Nagyon sok. Bár a földi homokszemcsék gigászinak tekinthetők a holdi mellett, egy alapvető konstrukciós hiba itt is kiderülne. Például, ha Pulink első dolga az lenne, hogy beássa magát a porba. És ha már a földi homok ennyire vonzó számára, a Holdon gyakorlatilag seperc alatt eltűnne.
Hasonló laza talajért felkereshetjük a Fülöpháza és Kerekegyháza közti buckavidéket is a Kiskunsági Nemzeti Parkban, ez lehet a második haknihelyszínünk; rövidesen eldől, hogy a két természetes homokozó közül melyik lesz a befutó.

A Holdon azonban nemcsak por van, hanem szikla is. A sziklamászás gyakorlására geográfusaink kiváló helyszínt találtak a Vértesi Natúrpark területén leledző Bauxitföldtani Parkban. Utóbbi a hajdani bauxitbányászat egyik emlékhelye: a bányafal közel 30 méter magas.
Egy pármillió forintos roverrel persze nem a szabadesést fogjuk gyakorolni. Értéke ugyanis megvédi a mérnöki kegyetlenségtől: nem lehet többé olyan gátlástalanul bántani, mint a Tevét, amit kísérletező kedvű csapattagjaink még a vasúti síneknek is nekiugrasztottak. Ebből tudjuk, hogy az ősrover képes fejre állni is. Ehhez hasonló extrémsportoknak persze nem tennénk ki a jelenleg épülő második generációs példányt. Vasúti sínből amúgy is aránylag kevés van a Holdon.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Az igazán tökös babonások még a moziterembe sem ülnének be, hogy megnézzék az Apollo 13 című filmet – pláne, ha egy olyan országban nőttek fel, ahol egyes épületekben a 12. emelet után rögtön a 14. következik. Főképp nem vetődtek volna az elsők között az 1970. április 11-én houstoni idő szerint 13 óra 13 perckor induló Apollo 13 parancsnoki moduljába: a küldetés alatt - ugyancsak houstoni időszámítás szerint - április 13-án az esti órákban robbant fel egy oxigéntartály. (Magyarországon ekkor már április 14-e volt, a balesetnek ma van az évfordulója.) Ettől kezdve az út már legkevésbé sem a holdraszállásról, hanem a túlélésről szólt. A Jim Lovell által vezetett misszió azonban nem csak ebben tért el az Apollo-program többi utazásától.

Ha szigorúan a holdraszállásokat vesszük alapul, akkor - az építészeti példánál maradva - a 13. szint itt is kimaradt. Az Apollo 12 és a 14 is landolt a Holdon, Lovellék is ezért indultak, ez azonban nekik nem jött össze. Sok babonás embertársunknak jó oka lenne revideálni a 13-as számmal kapcsolatos előítéleteit – ez ugyanis szerencseszámmá változott az Apollo 13 esetében. Minimum 13 oka van ugyanis annak, miért nem halt bele a háromtagú legénység a végül sikeres kudarcnak minősített küldetésbe. Az okokat a következő posztokban kíséreljük meg összegyűjteni.

Az Apollo 13 misszió nem csak azzal lóg ki az előtte lévő és utána következő küldetések sorából, hogy ez törte meg a folytatólagosan elkövetett holdraszállások sorozatát.
Ott van például rögtön a küldetés emblémája. Lovak húzták Héliosz napszekerét a görög mitológiában, de az idők folyamán Héliosz munkaköre egyre inkább összemosódott Apollón szerepével, aki viszont ettől kissé elnapistenesedett - ha minden igaz, erre utal Lovell fenti alkotásában. És igen: a lovak száma megegyezik a legénység létszámával.
Az Apollo 13 volt az első misszió, ahol a fenti „logónak” egyáltalán köze volt a program névadójához: Apollón görög istenhez. Ugyanez legközelebb már csak az Apollo 17, az utolsó emberes holdexpedíció emblémájáról lesz elmondható. A többi küldetés jelvényében általában Uncle Sam dominál, itt-ott feltűnik egy-egy stilizált holdkomp, rakéta, fehérfejű rétisas, miegymás, de ezeken kívül semmi extra. Latin mondat pedig végképp nincs rajtuk, ez is az Apollo 13 sajátossága: „Ex Luna, Scientia” - ez durva szabadfordításban kábé annyit tesz: Holdból merített tudás.

A parancsnoki modul és a holdkomp keresztelője parancsnoki kiváltság volt, Jim Lovell ennek igyekezett is maradéktalanul eleget tenni: előbbi az Odyssey, utóbbi az Aquarius nevet kapta tőle - a közhiedelemmel ellentétben azonban Lovell nem a Hair c. musical hatása alatt volt a névadáskor, hanem sokkal inkább a termékenység, áradás erősen romanizált nevű egyiptomi istenére célzott.

A római számokkal viszont hadilábon állt a NASA, a későbbi missziók során már csak egyszer, az utolsónál engedte meg azt, amit Lovelléknek még simán: az övék az Apollo-program azon ritka emblémái közül való, amire a küldetés nevét – a kör felső karimáján – római számokkal írhatták: Apollo XIII.
Az Apollo 15 legénysége esetében a NASA már kifejezetten ragaszkodott ahhoz, hogy a küldetés "sorszámát" arab számokkal írják.

Ugyancsak az Apollo 13 emblémájának sajátossága, hogy - az Apollo 11-hez hasonlóan - az űrhajósok neve nem szerepel az emblémán – ez a személyzetcsere miatt nem is volt olyan nagy hátrány, erről korábban már írtunk.
Lovell azonban az Apollo 8 holdkomp-pilótájaként bebizonyította, hogy dizájnernek sem utolsó: egy Kaliforniából Houstonba tartó vadászgép hátsó ülésén skiccelte le az Apollo 8 fenti emblémáját, röviddel azután, hogy megtudta: a küldetés célja a Hold megkerülése lesz. A szokatlan háromszög alakzat a parancsnoki modult szimbolizálja, a nyolcas pedig a végtelen szimbólumaként is értelmezhető. És ez egyáltalán nem elképzelhetetlen asszociáció Lovell életét tekintve. Az első ok, amiért nem haltak meg, ő maga volt. Erről következő, hétfői posztunkban írunk majd.

Háztáji Puli - Miért támogatja a magyar holdjárót a Kürt Zrt. elnöke?

Ezt írta nekünk: "A Puli projekt Hungarikum.
Mint a makói hagyma.
Több rétege van.

A közepe színtiszta innováció, technológiai újítások egész tárháza.

A felette lévő réteget az a lelkes csapat képezi, aki ápolja és segíti a projektet. Olyan álmot építenek, amelyet évtizedek óta nem láttunk országunkban. Együttműködnek az amatőrök és a profik, a szakemberek és a támogatók.

A külső réteg maga a magyar társadalom. A Puli egyik célja lehetne, hogy nemzetünket összehozza. Köszönhető az álomszerű küldetésnek - Pulit a Holdra - mely támadhatatlan, lelkesítő és tiszta. Mikor volt utoljára ilyen nemes összefogásra alkalmunk?

Szívből kívánok a Pulinak sikert; a támogatóknak határtalan lelkesedést!

Dr. Kürti Sándor
a KÜRT Zrt elnöke"

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Ha az előző posztban azon csodálkoztunk, miként sikerülhetett a nyolcvanas évek elején - többszöri csúszás után - pont Gagarin űrrepülésének évfordulójára passzintani az első amerikai űrsikló startját, most minimum azon csodálkozhatunk, hogy ez idén miért nem jött össze: a Discovery ugyanis az évfordulóhoz képest pont egy hetes késéssel haknizik egyet rövidesen Washingtonban. Hiába, a csúszások végigkísérték az űrsikló-programot; legalább annyira hozzátartoznak, mint maguk az űrsiklók.

Valami ugyanis készülődik. A NASA a napokban tömören bejelentette a facebookon, hogy április 17-én - az első repülés 1981. április 12-én volt - Washington belvárosa fölött átrepül a forgalomból kivont Discovery űrsikló. A bejelentés így önmagában azért számít különösen pikáns hírnek, mivel az űrsiklóprogramot 30 év után tavaly állították le, és a NASA némi túlzással már aznap délután nekiesett a gépek széttrancsírozásának.

Ennek következtében azok pikk-pakk működésképtelenné váltak, hiszen minden mozdítható alkatrészt kiszereltek belőlük, amiről azt gyanították, hogy újra felhasználható. És ebbe a kategóriába tartoztak például a hajtóművek és a navigációs berendezések is - sok más egyéb mellett. Persze, eredeti állapotában sem válna be belföldi járatként egyik űrsikló sem: A-ból B-be ugyanis csak a világűr, és pár úszómedencényi üzemanyag, valamint két szilárd hajtóanyagú rakéta közbeiktatásával juthat csak el.

Vagy így. Az alábbi beszédes fotóval frissítette közösségi oldalának borítóképét a floridai Kennedy Space Center:

A Discovery tehát jön, pontosabban hozzák. A portálokon csak ritkán hagyják szó nélkül a két gép együttlétéből következő szexuális konnotációt: ez esetben a méhkirálynő és a here közül utóbbi az értékesebb. Ebben a posztban mégis az előbbiről beszélünk.

Az ugyanis egy átalakított Jumbo Jet, meglehetősen ingerszegény belsővel: nincsenek ülések, légkondi, poggyásztartó, de még WC sincs. A kárpitozást és a belső hőszigetelést is kispórolták, egyszóval, nem bonyolították túl a projektet.

Ennek egyetlenegy oka van: minél könnyebbnek kell lennie a gépnek. Ez érthető törekvés, hiszen amíg a spéci 747-esek rakomány nélkül óránként 9 tonna üzemanyagot kajálnak, addig egy űrsiklóval a tetőcsomagtartón ennek a dupláját képesek elfogyasztani.

A NASA-nak két ilyen Jumbója van, ezek hurcibálták az űrsiklókat, amik több helyen leszállhattak, de csak egy helyről indulhattak: a floridai Cape Canaveralról. Számtalanszor megtörtént, hogy rossz időjárás, vagy egy közelben ólálkodó tornádó miatt a kontinens átellenes végén, a kaliforniai Edwards légibázison huppantak a földre. És mivel az űrsiklókat kizárólag Floridából indították, el is kellett őket valahogy juttatni oda. A két Jumbó közül már csak egy repül, ez haknizik április 17-én is Washington fölött a hátára pakolt Discoveryvel.

A másik 747-es (NASA 911) idén február 8-án repült utoljára, akkor levezető gyakorlatként már csak húsz percet kellett a levegőben töltenie: az Edwards bázisról a kaliforniai elfekvőbe vonult át. Meglepődnénk persze, ha a NASA nem illetné külön kóddal a gépeket. Az SCA ez esetben nem a skandináv légitársaságot jelenti: Űrsiklóhordozó Repülőgép (Shuttle Carrier Aircraft).

Maradt tehát a NASA 905 becenevű Boeing, ez hurcibálja az űrsiklókat végleges állomáshelyükre. Lesz dolga. Az űrsiklóflottát ugyanis az Egyesült Államok legkülönbözőbb múzeumai között szórják szét: az első űrsikló, az Enterprise, igazából próbajárat volt, afféle tesztpéldány, ez azonban nem akadályozza meg, hogy a Virginia állambéli Smithsonian’s National Air and Space Museum Steven F. Udvar-Hazy Központjából a New York-i Intrepid Sea, Air & Spacehez költözzön.
De Udvar-Hazynak sem kell nélkülöznie űrsiklót: az Enterprise helyére ugyanis a Discovery kerül, az Endeavour a Los Angeles-i Tudományok Házában (Science Center) tölti nyugdíjas éveit.
Az Atlantisnak  kell a legkevesebbet utaznia: az űrsikló - aminek utolsó, tavaly júliusi útjával (STS-135) ért véget az egész harmincéves program - a floridai Kennedy Space Center látogatóközpontjába kerül.

Az újra fel nem használható alkatészeket is szép egyenletesen osztják el az országban, a pilóták és parancsnokok ülései például Houstonba, a szimulátorok Oregonba és Texasba kerülnek.

De vissza a méhkirálynőkhöz. A két SCA a sztenderd 747-esektől annyiban tér, hogy tetőcsomagtartót kaptak - hátul két, elől egy ponton rögzítik az űrsiklókat a Jumbóhoz. Befigyelt még két függőleges stabilizátor, ezeket a gép farkán lévő vízszintes szárnyak két végén kell keresnünk. Ezeken kívül már csak ki kellett pakolni a gépből a fölöslegesnek ítélt cuccokat (pl.: üléseket, minek is az?), és beköltöztetni azokat a berendezéseket, amikkel a legénység az értékes rakomány elektromos terheléseit kísérheti figyelemmel az utazás előtt, alatt és után.

Az űrsiklók mocorgásáról szóló hírek azt a csendet törték meg, ami például a NASA közösségi oldalán az utóbbi időben terjengett: már jó ideje nem jelent meg semmi az űrsiklókról, holott az amerikai űrhivatal a múlt év második felében még rendszeresen közölt fotókat a szétszerelési munkálatokról. Az elmaradás oka lehet az is, hogy minden képért cserében hideget-meleget kaptak az adófizetőktől, akik viszonylag rosszul élték meg, hogy az űrbe egy ideig már csak orosz közreműködéssel juthat el az amerikai álom: Szojuzok viszik a Nemzetközi Űrállomásra az amerikai személyzetet is. Máshova meg nem mennek, legalábbis, emberekkel biztosan nem.

A Discovery 39 küldetést abszolvált, ha ezek idejét összeadjuk, akkor az űrsikló pont egy évet töltött el a világűrben. A Földet 5830-szor kerülte meg, és praxisa alatt összesen 238 539 663 kilométert tett meg. Washingtoni látogatását a NASA április 17-én élőben közvetíti honlapján. Csak szólunk.

Háztáji Puli - Miért támogatja a magyar holdjárót Chikán Attila?

Ezt írta nekünk: "Chikán Attila vagyok, egyetemi tanárként, civil és gazdasági szervezetek vezetőjeként személyes felelősséget érzek az ország fejlődéséért és keresem azokat a pontokat, alulról jött kezdeményezéseket, amelyek lendítenek a fejlődésen és utat mutatnak, hogy mire is vagyunk képesek, ha összefogunk.

A Puli Space projekt több szinten is ígéri ezt. Egyrészt színtiszta innováció, olyan határokat feszeget, melyekre még legvadabb álmainkban se gondolnánk: űrutazást és a holdraszállást. Másrészt rengeteg előnye van egy ilyen projektnek: az edukáció szintjén segít megismertetni a jövő egy fontos üzenetét: az űrkutatás jelentőségét. A technológiai fejlesztések pedig az élet minden területén előrelépést jelenthetnek, legyen szó gyógyászatról, szoftverfejlesztésről vagy éppen gépészetről. Ez a projekt nekem arról szól, hogy merjünk nagyokat álmodni és tenni értük: sokan mondják, tudják, hogy megvan ehhez a tudás ebben a kicsi országban. Itt a lehetőség, hogy bebizonyítsuk.

Szívből kívánok a Pulinak sok sikert, sok támogatót és még több lelkes tagot! Holdra fel!

Chikán Attila"

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!

Ma már a NASA is tud örülni Jurij Éjszakájának, amikor az első ember az űrben történetesen egy szovjet volt: Gagarin fenyegetően az USA fölé tornyosult, olyannyira, hogy röviddel később Kennedy elnök gyorsan bejelentette: még a hatvanas évek vége előtt Uncle Sam holdraszáll. Azt tudjuk, hogy az ígéret teljesült, az viszont kevéssé ismert, hogy mi lett a sorsa annak a kollégának, aki a nyolcvanas évek elején kitalálta, hogy többszöri halasztás után az első űrsikló startja végül épp erre a napra essen. Azaz április 12-re.

A csúszás oka hátborzongató: a startot több mint két évvel hátráltatták a hőpajzs körüli problémák miatt - ez a késlekedés pont elég volt ahhoz, hogy a Skylabot sem tudták az űrsiklóval megmenteni, 1979-ben lezuhant. Mindennél beszédesebb azonban, ha eláruljuk az első űrsikló nevét: Columbiának hívták. Igen, ez ugyanaz a Columbia, amelyik 2003-ban visszatérés közben felrobbant - vesztét a hőpajzs hiányossága okozta. A hőálló csempék bő húsz éven át potyogtak róla.

Az űrsikló fedélzetén tehát április 12-én indult útnak a Holdat megjárt John Young és Bob Crippen – előbbinek ez az ötödik űrutazása volt, utóbbinak csak az első. Ez nagyjából le is jön az alábbi képről, rossz nyelvek szerint az újonc (a fotón balra) átizzadt pólójából és arckifejezéséből nem a melegre lehet következtetni, hanem arra, hogy bizony telefutott a gatya. Ennek egyébként lett is volna alapja, hisz ez volt az első - és mindezidáig egyetlen - eset, hogy űrhajót mindenféle tesztrepülés nélkül, rögtön legénységgel próbálták ki.


Az AP hírügynökség a repülés másnapján közölt cikkében megbízható, közelebbről meg nem nevezett forrásra hivatkozva ezt írta: a hőpajzs csempéi, amik a Columbia űrsikló alját megvédik a légkörbe lépés során kialakuló óriási hőtől, szemmel láthatóan jó állapotban vannak, habár az űrsikló felső részén néhány hővédő panel károsodhatott.

Ez azonban nem teljesen így volt. Csak később, a landolást követő alapos vizsgálat során derült ki, hogy a két szilárd hajtóanyagú rakéta gyújtása során túlnyomás alakult ki, ennek következtében pedig 16 hőálló cserép azonnal megvált az űrsiklótól, 148 pedig megrongálódott.

Az odafent keringő űrsikló külsejét a Földről figyelték meg: a légierő űrszondák megfigyelésére hivatott hawaii támaszpontja rázoomolt az űrsikló hasára, és nagyfelbontású fotókat készített róla a NASA számára.
Bár a fenti, meg nem nevezett forrás arról számolt be, hogy a vizsgálat szerint nem sérült meg a hőpajzs, ebben a NASA már akkor sem volt biztos: az űrhivatal szerint az időjárás miatt Hawaii-ból csak homályos képeket sikerült készíteni az űrsiklóról.

A sajtóosztály azonban tette a dolgát. Az amerikai űrügynökség szóvivője szerint „nincs ok az aggodalomra”. És arra az újságírói kérdésre, hogy okozhatnak-e a hiányzó csempék visszatéréskor jelentős problémát, ezt válaszolta: „Ha a jelentős problémát úgy határozzuk meg, hogy a személyzet élete veszélyben van, akkor ez még közelében sincs a jelentős problémának”.
Az indítást követő napon tartott sajtótájékoztatón is az hangzott el, hogy az űrsikló startjáról készített fotók elemzésekor semmilyen károsodást nem vettek észre a visszatéréskor oly kritikus hasi hőpajzson. A NASA szerint a hőpajzs sérülése nem veszélyezteti a küldetést.

Szókimondóbb volt azonban Jim Smith, a NASA űrsiklók hővédelméért felelős szakija. Szerinte a hőpajzs nélkül is még mindig van pár centi szigetelőréteg a hajtóműveken, ami megvédi őket a légkörbeérést kísérő hőtől. Ugyanakkor hozzátette: „vannak helyek, ahol a szerkezet elég vékony ahhoz, hogy akár egy hőálló csempe elvesztése is megolvassza a visszatérő gépet”.

Erről 2003-ban, a Columbia tragédiájakor sajnos megbizonyosodhattunk, bár a katasztrófában a "jégnek" legalább akkora szerepe volt, mint a Titanic esetében (erről következő posztunkban lesz szó). Nem sokon múlott azonban, hogy a Columbia első útja nem lett rögtön az utolsó is egyben. A hőálló csempék leválását okozó túlnyomás miatt ugyanis deformálódott a farokrész is, és a gép főhajtóművének síkja alá hajlott – a megengedhető mértéknél jóval lejjebb került. Ettől már komolyan károsodhatott volna a hidraulikus rendszer, ami a gép irányításához szükséges, épp ezért a biztonságos légkörbe lépés elképzelhetetlen nélküle: az űrsikló ugyanis a nyeletlen fejsze és a vitorlázógép szerelemgyereke - már ami a leszállást illeti.

John Young a landolást követően állítólag azt mondta, hogy amennyiben menetközben tudatában lettek volna ennek, megfelelő magasságra érve azonnal sorsára hagyták volna az űrsiklót – ez egyben azt is jelentette volna, hogy a Columbia már az első útján megsemmisül. Ha ez megtörténik, talán most hét asztronautával kevesebb hősi halottja lenne az Egyesült Államoknak – ennyien haltak szörnyet a Columbia kilenc évvel ezelőtti visszatérésekor, az űrsikló 28. küldetésén. Ki tudja?

Háztáji Puli - a magyar holdjáró fejlesztésének kalandjai

Bölcsészaggyal elképesztően nehezen fogtam fel, hogy két, nagyjából ugyanolyan méretű valami, hogy lehet egyszer cella, máskor meg napelem.

Történt ugyanis, hogy mindkettőből viszonylag jól állunk: van ugyebár az indexes cella meg a hong-kongi napelem. Az előbbit egy indexes olvasónktól kaptuk, az utóbbit pedig vettük. Sajna, a rendelést már leadtuk, amikor befutottak az indexes napelemcellák, de ez most részletkérdés.

Mindkét fajtából több példánnyal is rendelkezünk, ezek mindegyike tenyérnyi méretű: az alábbi képen balra az indexes cella, jobbra a hong-kongi napelem látható. Annyit még egy bölcsész is sejt a dologból, hogy a napelem cellákból áll - utóbbi tehát valami nagyobb egész alkotórésze. Akkor viszont miként lehet a kettő mérete közel azonos?

A két cucc között az óriási különbség az, hogy a hong-kongit némi túlzással már holnap elkezdhetnénk felpakolni holdjárónk földi prototípusának tetejére – ez ugyanis már egy komplett napelem, sok-sok cellával. Az indexesből pedig csak lesz napelem. Az ugyanis egyetlen cella. Mérnökeink most mégis az indexessel foglalkoznak, és ez csak látszólag ellentmondás.

Ahhoz, hogy roverünkön napelem legyen belőle, az indexes cellát először fel kell darabolni – elsősorban azért, hogy tápegységünkre közvetlen életveszélyt jelentő 5 Amperes áramerősségű delejt 0,5-1 Amper közé szelíditsük. Minél több részre szabdalunk ugyanis egy napelemcellát, annál kisebb lesz az egy-egy darabka által szolgáltatott áramerősség. Ha például kettétörjük, akkor az áramerősség is kábé feleződik, és így tovább.
Egy cellából úgy lesz ugyanakkora méretű napelem, hogy először jól szétvágjuk, majd ezt követően a darabkákat „összeragasztjuk”. Ezt a „ragasztást” ezüst érintkezővel oldják meg - ez az a két fényes csík, amit mindkét példányon láthatunk: napelem gyártásnál ez kábé olyan, mint a Technokol.

A darabolást és a darabok összeforrasztását követően az elemeket kábelekkel össze is kell kötni, majd az egészet egy hordozó felületre rögzítik. Végül gondoskodni kell a cellák külső védelméről is. Az alábbi képen egyik hong-kongi napelemünk látható, megfigyelhető, hogy a két csík itt is megvan, de korántsem folytonos, hanem szaggatott. Itt jön a varázslat. Tessék megszámolni az alábbi kép bal oldalán a szaggatott vonalakat: 12 van belőlük, a védőfóliával takart részen szintén ugyanennyi. Ez bizony azt jelenti, hogy a hong-kongi napelem 24 cellából áll.

(Természetesen, egy cellát nem kell mindig feldarabolni, hogy napelem legyen belőle: ha az indexes tenyérnyi cellából 460-at sorba kötünk, akkor egy 1150 wattos 230 voltos napelemet kapunk, amit kitehetünk a ház tetejére. És az is napelem lesz, csak ugye roverünk esetében ettől a megoldástól a grandiózus méretek miatt kénytelenek vagyunk eltekinteni. Ezért aztán szorgosan daraboljuk és forrasztgatjuk a cellákat.)

Nade. Ott tartottunk, hogy a hong-kongiak az igényeinkkel teljesen passzentos napelemeket gyártottak részünkre. A tenyérnyi cellát 24 részre tördelték, majd egy nyáklapon összeforrasztották a darabjait, és végül az egészre ráöntöttek egy átlátszó epoxi védőburkolatot. Emiatt - főleg a NYÁK-nak (Nyomtatott ÁramKör) köszönhetően - egy-egy napelem 34 grammot nyom. Ebből minimális üzemelésünkhöz alsó hangon 18 példány kellene, ami ugyebár 618 gramm. Mivel holdjárónk álomsúlya 10 kiló, kemény harcban állunk a grammokkal, épp ezért ennyi pluszt nem engedhetünk meg magunknak.

Ezzel szemben az ajándékba kapott indexes cellákkal mérnökeinknek az a célja, hogy olyan napelemeket csikarjanak ki belőlük, amik tulajdonsága nagyon hasonló lesz a hong-kongi példányokéhoz. Annyi lenne a különbség, hogy az ezekből megszülető napelemek súlya távol-keleti kollégáik súlyának mindössze csak a harmada lesz.

Mérnökeink feltett szándéka ugyanis, hogy megspórolják a nyáklemezt, és nem öntik ki az egészet epoxival - bár ez utóbbi nem sokat nyom a mérlegen. De akkor sem: minden egyes alkatrész esetében ugyanis gigászi küzdelmet folytatunk a grammokkal. Ráadásul, az idő is sürget minket, hiszen tavasz végére már javában terepezni szeretnénk holdjárónk földi prototípusával.

Kérjük segítségeteket, hogy minél többen támogassanak bennünket, és holdjárónk - a Puli - eljusson a Holdra: hívjátok fel barátaitok, ismerőseitek figyelmét a Kis Lépés Klub-ra és a Puli Indítóállás-ra!