Amikor az asztronauták felidézik, hogy mi volt számukra a legszebb látvány az űrben, általában mesterséges tárgyak által keltett fényekről beszélnek. A Gemini 10-es esetében az Agena céltárgy hajtóművének begyújtása nyújtott felejthetetlen élményt. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra, a könyvben Gemini 10-es kalandjairól is mesél:

"A gyújtás automatikusan történik, mihelyt végzek a szükséges előkészítő teendőkkel, és átküldök egy hosszú, 501-re végződő háromjegyű számokból álló parancssort az Agenának. Miután ezt megkapta, az Agena nyolcvannégy másodperces műveletbe kezd, ami a hajtómű begyújtásában teljesedik ki, legalábbis remélem.
Pont időben vagyunk, amikor átküldöm a szükséges instrukciókat, majd nem marad más hátra, mint várakozni. Az óra és az ablak között vándorol a tekintetem, kinézve az Agena elejére szerelt panel tájékoztat a folyamat állásáról. A meghatározott pillanatban mindössze egy rakás hógolyót látok, ahogy egyre szélesedő tölcsért formálva törnek elő az Agena végéből. A váratlan fehér áradat jól mutat a fekete égbolton. Épp amikor arra gondolok, hogy a fenébe is, nem indul a hajtómű, hirtelen az egész ég narancs-fehérré változik, én pedig felkenődöm a vállmerevítő szíjaira. A hajtómű működése a legcsekélyebb mértékben sem nevezhető elegánsnak vagy kifinomultnak.
A státuszjelző panel megfigyelése lenne a dolgom, de nem tehetek róla, hogy szemeim el-elkalandoznak a július 4-ihez hasonló látványossághoz, amit a hajtómű produkál. Megszokásból azért ellenőrzöm a műszereket, és a fülkében minden rendben lévőnek tűnik, ami ez esetben annyit tesz, hogy még nem telt el a tizennégy másodperc. Enyhén előre és hátra billegünk (ezt John követi szemmel), és az óra (végre!) eléri a tizennégy másodpercet, én pedig küldöm a parancsot, hogy leállítsam ezt a bárdolatlan modorú hajtóművet. [A Gemini 10 ablakából így nézett ki az Agena. A képen felénk néző sötét lyukba dokkoltak.]

Ebben a pillanatban az Agena is hasonló következtetésre jut, és egy rántást követően ismét súlytalanságban vagyunk, majd még vagy harminc másodpercig a korábbinál is látványosabb képi megoldásokkal kényeztet minket a hajtómű. Közel az alkony, és a Nappal a hátunk mögött a fény élesen megvilágítja a hajtóműből kiáramló összes részecskét, szikrát és tűzgolyót: rengeteg van belőlük. Némelyek csak akkorák, mint egy szentjánosbogár, mások viszont kosárlabda méretűek; egyesek lustán távolodnak, megint mások nagy sebességgel húznak el. Az egész Agenát lassan halványuló arany glória veszi körbe. Előkapom a fényképezőgépemet, és pár fotót készítek, majd Johnnal átbeszéljük a tapasztaltakat.

(Valamilyen okból a képeken nem látszanak a fénygöbök és a részecskék, a hajtóműből áradó általános ragyogás viszont igen: nagyon szép ez a több méterre kisugárzó látvány, amíg teljes sötétségbe nem fakul. Úgy emlékszem, hogy inkább platina, mint aranyszínű. Akárcsak egy haldokló delfin esetében a színek és árnyalataik gyorsan elhalványulnak, de tisztán felismerhetők a szemnek hívott szuperérzékeny berendezésünkkel, ugyanakkor a filmen sajnos nem sok minden látszik belőlük.)

„Ez nem volt semmi” – ért egyet velem John. „Rögtön észrevenni, amikor a kicsike rázendít.” Talán a pilóta szemszögéből nézve bizarr helyzetünk volt az oka (hajtóművünket magunk előtt látjuk, amint hátrafelé tol minket), vagy az, hogy érzékeim a nap eseményeinek hatására kifinomultabban működtek; esetleg a hét órányi súlytalanságot követő hirtelen g-terhelés okozta, pontosan nem tudom miért, de az a tizennégy másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. Az volt az érzésem, mintha a gyorsítás a tervezettnél sokkal drasztikusabb, az irányunkban bekövetkező apró változás pedig komoly fordulás lett volna.

Ez az egész így együtt valamiféle kellemetlen érzést eredményezett, és erre próbáltam is utalni Johnnak: „Kis híján lekapcsoltam [a hajtóművet], majdnem megtettem.” „Nem, nem kapcsoltad volna le.” „Mondom, hogy majdnem leállítottam. Ha azt mondtad volna, hogy szarban vagyunk, lekapcsoltam volna. Tényleg.” John, akinek figyelmét semmi nem kerüli el, beismerő vallomást tesz. „Túlzottan lefoglalt, hogy falvédő lett belőlem.”
Egyetértünk abban, hogy a tolóerő hirtelen kialakulásához hasonlót leginkább a J-57-es sugárhajtású gép utánégetője produkált. Helytelen beállítás esetén lehet ehhez foghatót tapasztalni, amikor a gázkar az utánégető állásába kerül. A korai F-100 Super Sabres-ék egyike-másika esetében ekkor olyan erő lép fel, ami szabályosan lerúgja a pilóta lábát a kormánypedálokról.

De mi most magasan a Super Sabres-ék fölött vagyunk, és mindössze egy Föld körül tett fél fordulat során 290 kilométerről 765 kilométeres magasságba emelkedünk, köszönhetően az Agena által adott tizennégy másodperces energialöketnek. Eközben a földieket a sugárzásmérő által mutatott értékek aggasztják, és nem hisznek a fülüknek az általunk beolvasott alacsony számok hallatán. 8 órával és 7 perccel a start után mindössze .04 rad sugárzás ért minket, 8:20-ra ez .18-ra változik, végül 8:37-kor már az a vád ér minket, hogy egyszerűen kikapcsoltuk a mérőberendezést.

„Azon gondolkodunk, hogy a doziméteretek használata még mindig problémát okoz-e.” „Nem, soha nem is okozott problémát. .23 radot mutat.” „OK. Úgy tűnik … mintegy tizedével kevesebb a sugárzás mértéke, emiatt nem lesz álmatlan éjszakánk.” Helyes. Ők is boldogok, mi is azok vagyunk, és ez a hihetetlen nap a végéhez közelít.

Cape Kennedy-n ekkor hajnali két óra van, és itt az ideje, hogy harapjunk valamit, majd aludjunk egy keveset. De mindketten morcosak vagyunk: amikorra az Agena hátán megtett vad száguldás okozta izgalmak épp elcsendesednének bennünk, a földi irányítás ismét emlékeztet minket nyomorult helyzetünkre. „Szeretnénk, ha beolvasnátok az üzemanyag szintet…” „Rendben. Most körülbelül 32 százalékot mutat.”
Üzemanyagunk kétharmada már eltűnt, holott még annyi dolgunk lenne. Talán a tervezetthez képest hosszabb ideig maradhatnánk az Agenához csatlakozva, és üzemanyagát használhatnánk a sajátunk helyett, de némelyik kísérletünket nem lehet megfelelően kivitelezni az Agenával a nyakunkon. Ráadásul, feltétlenül meg kell szabadulnunk tőle mielőtt még elkezdenénk megközelíteni a Gemini 8 Agenáját, hiszen hajtóműve képtelen a tolóerő olyan finom és folyamatos változtatására, ami az űrrandevú utolsó fázisában szükséges. Rossz előérzetem támad, attól tartok, hogy egyik – vagy talán mindkét – űrsétámat törlik majd, és ez igencsak fájón érintene."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.