A döglött hal

2013.01.13. 11:30

Carrying_the_Fire_1.jpgAz Apollo-11 startjának reggelén a három asztronauta egyikénél még egy bevásárlószatyorba csomagolt döglött hal is volt, amikor szkafanderébe öltözve elvonult a tévéstábok előtt. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Nagyon alaposan fogat mosok, majd újra ellenőrzöm, hogy szerény ingóságaim mindegyikét bepakoltam-e. Közülük van, ami visszatér Houstonba. Némelyiket már megjelöltem, hogy a repülés után a karanténbe szállítsák át. Búcsút intek a falon a barna lánynak, és azon tűnődöm, hogy látom-e még valaha. Aztán újból csatlakozom Neil és Buzz társaságához, és hármasban egy rövid lépcsőzés után a fenti szkafanderszobába érkezünk. A Gemini esetében egy lakókocsiban öltöztünk be az indítóállás közelében, de az Apollo megadja a módját: a legénységi szállások közelében egy bonyolult szkafander-karbantartó egységet építettek, itt is öltözünk át.
Emlékszem a Gemini-10 útjáról a sajgó térdemre, így nem vesztegetem az időt a beöltözéssel, és amint a gömbakváriumszerű sisakon belülre kerülök, elkezdem lélegezni a 100 százalékos oxigént, hogy megszabadítsam testemet a buborékképző nitrogéntől. A halálos tűzeset óta az indítóálláson várakozó parancsnoki egységben nem használnak 100 százalékos oxigént, ezt egy 60 százalék oxigént és 40 százalék nitrogént tartalmazó keverék váltotta fel. (Ahogy a hordozórakéta egyre feljebb emelkedik, úgy távozik ez a keverék egy szellőzőnyíláson át, és váltja fel a tiszta oxigén. Amire elérjük a földkörüli pályát, az űrhajó atmoszférája beáll 0,34 Bar nyomásra, és szinte teljesen tiszta oxigénből áll.) Ugyanakkor a szkafander belsejében mindvégig 100 százalékos oxigént lélegzünk: minél hamarabb kezdem, annál jobb.

Joe Schmitt felügyeli a beöltözést, és Joe jó szakember. Al Shepard repülése óta ezt csinálja: látott minket jönni-menni, változni, de Joe az Joe marad. Simán becsúsztathatna valamit a szkafanderünk zsebébe, és megkérhetné valamelyikünket, hogy vigyük el neki a Holdra, és tudja, hogy meg is tennénk neki, de előbb halna meg, semmint ilyesmire vetemedne. Amikor mindhárman készen állunk, rácsatlakoztatjuk magunkat a hordozható oxigénegységekre, amiket nehéz bőröndök gyanánt cipelünk, majd megindulunk a hosszú sétára, le a furgonhoz, ami cserébe elvisz majd minket az indítóálláshoz.
Zsúfolásig tömött folyosókon haladunk, felfedezek köztük pár régi barátot és kollégát, de többségük ismeretlen. Az Apollo-programban annyian vesznek részt, hogy csak töredékét ismerjük azoknak, akik hozzánk hasonlóan, éveket öltek abba, hogy erre a napra sor kerülhessen: csak ebben az egyetlen épületben százak vannak, akiktől így vagy úgy az életünk függ, és még csak egy futó pillantást sem vetettünk rájuk. Most közülük páran itt állnak a folyosókon, hogy csöndben elköszönjenek tőlünk. Legalábbis, sisakomon belül okvetlen csöndesek, mivel pusztán a kényelmetlen, sárga gumikalucsnink nyikorgását, és a szkafanderbe áramló oxigén sziszegését hallom.
Az épületből kilépve igazi tömegjelenet fogad minket, hiszen itt van az utolsó „fotózási lehetőség”, ahogy a PR-esek hívják: az ajtón túl az udvar tele van tévéstábokkal és szörnyű reflektoraikkal, rajtuk kívül pedig egy sereg fotós és filmes is vár ránk.

A biztonsági emberek zsinórkordonnal jelölték ki utunkat, ezen sétálunk merev lábakkal a furgonhoz, közben pedig görcsös kis kézmozdulatokkal integetünk a fotósoknak. Charlie Buckley, a Cape biztonsági vezetője üdvözöl minket – ez egy újabb repülés előtti rituálé. Vannak bizonyos dolgok, amire jó lesz odafigyelni, ilyen például Günter Wendt, az indítóállás cárjának szánt búcsúajándék. Günter az utóbbi hetekben másról sem beszélt, csak arról, hogy milyen fantasztikus horgász, és hogy rendszeresen hatalmas pisztrángokat fog ki az óceánból. Válaszképpen megtaláltam a környék legkisebb pisztrángját, tulajdonképpen egy potykát, kipucoltam, egy táblára szögeztem, és ráírtam: Günter Pisztráng Trófeája. Ez most egy barna bevásárlózacskóban itt lapul, és Charlie Buckley éppen gyanakvóan méregeti. Én magam is kissé ideges vagyok. Mi lenne, ha otromba kesztyűs kezeim közül kiejteném, és a pisztráng a rengeteg fotós elé bukfencezne? Idejöttek megnézni, amint méltósággal, némiképp ünnepélyesen elhagyjuk a földet, de mi lenne, ha kameráik ehelyett egy aprócska döglött hal körüli tülekedést rögzítenék? Mit szólna ehhez Walter Cronkite?20090618-020w.jpg
A furgon ajtaja becsukódik mögöttünk, és mi pontosan a begyakorolt sebességgel tesszük meg a közel tizenhárom kilométeres utat. Autókban ülő turisták vannak körülöttünk mindenfelé, annak ellenére, hogy még csak 6:30 van Cape-en, illetve 5:30 a houstoni időt mutató karórám szerint. Percek múlva lekanyarodunk a főútról, és most már magunk mögött hagyjuk az embereket, közben a hangulatom kicsit megváltozik.

Ma első alkalommal van lehetőségem arra, hogy a Saturn V-re és szállítmányára koncentráljak: mindarra, amiért ma ilyen korán fel kellett kelnünk. Őszintén szólva, egészen eddig a pontig nem hittem, hogy a startra tényleg ma kerül sor. Nem vagyok babonás, de amióta Ann lányom a születésnapomon született meg, ami történetesen Halloweenre esik, jobban odafigyelek a dátumokra, és az eltelt egy vagy két hónapban részben meg voltam győződve arról, hogy kissé csúszunk, és a startra végül a Gemini-10 évfordulóján – július 18-án kerül majd sor. De most ez a gondolat egyenesen őrültségnek tűnik, a mai startot a bizonyosság és az elrendelés érzése lengi körül, ami meggyőz engem arról, hogy soha többé nem sétálok majd végig azon a hosszú folyosón. Nem: ma van a nagy nap.
Szép idő van. Ezt egyrészt látjuk mi magunk is, de tájékoztatnak is róla, hogy már meleg van, és enyhe szellő lengedez – kánikula várható. Tegnap este a Saturn V nagyon fenséges volt, ahogy a reflektorok kereszttüzében állt, a sötét égbolt előterében úgy csillogott, mintha egy finoman megmunkált opál és ezüst nyaklánc lenne.

Mára ismét gép lett belőle: erős, tettrekész és hatalmas. A Gemini-Titan-nál több mint háromszor nagyobb méretével ez egy igazi szörnyeteg – magasabb, mint egy élére állított futballpálya, akkora, mint a legnagyobb kaliforniai mamutfenyő. Egy hatalmas acél állványzat szomszédságában várakozik, amit „indítási köldökzsinór toronynak” (launch umbilical tower) hívnak: ez tartja a rakétát, és táplálja egészen az utolsó pillanatig. A kettő éles kontrasztban áll egymással: a rakéta fényes, légies és sokat ígérő, a torony öreg, bütykös, suta – és egy tapottat sem mozdul. Leparkolunk a torony aljánál, és kimászunk a furgonból. Az egyes számú felvonó már tárt ajtókkal vár ránk. Valami nem stimmel, és hirtelen rádöbbenek, hogy mi is az: a terület teljesen elhagyatott! Máskor, valahányszor az indítóálláshoz vezetett az utam, minden nyüzsgött az élettől, mint egy felbolydult méhkas; munkások kiabáltak egymásnak, felszereléseket emelgettek darukkal, egyszóval rendelkezett mindazzal, ami egy hatalmas építési területre oly jellemző. Most olyan üres, mintha valami borzasztó járvány mindenkit elpusztított volna, leszámítva azokat, akik szkafanderük védőburkában nem fertőződtek meg. Ennek ellenére nincsenek holttestek, és Joe Schmitt még mindig egészségesnek tűnik. Talán egy légvédelmi sziréna szólalt meg, és az emberek ezért menekültek el a városból.

Ahogy mi, négyen emelkedünk felfelé, úgy érzem, hogy a felvonó ajtajával más is becsukódott mögöttem. Eszembe jut az az egymillió látogató, aki azért van itt, hogy megnézze a startot, de közelebb érzem magamhoz a Holdat, mint őket. Ez az utazás a felvonón, ez az első függőleges toszogatás jelezte az Apollo-11 küldetés kezdetét, mivel a továbbiakban már nem érintkezünk a földdel. Miközben a keskeny átjárón ott állok a 98 méteres magasságban, készen arra, hogy beszálljak a Columbia fedélzetére, még egy utolsó pillantást engedélyezek magamnak, egy utolsó darabka skizofréniát. Tőlem balra az alant elterülő érintetlen tengerpartot látni, jobbomon a valaha összeszerelt legkolosszálisabb gép áll. Ha letakarom a jobb szemem, a flordiai Ponce de Leont látom, és mögötte a tenger, mindannyiunk bölcsője. Ha letakarom a bal szememet, civilizációt, technikát, az Amerikai Egyesült Államokat és ijesztő mennyiségű kábel- és fémrengeteget látok. Nem vagyok egyéb, csak egy kamasz abban a hadseregben, ami most kapta meg a menetparancsot. Neil időközben már beszállt az űrhajóba, én következem."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

https://pulispace.blog.hu/api/trackback/id/tr535015183

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gingko 2013.01.14. 15:32:38

A "szikvója fenyő" magyarul mamutfenyő:
Sequoia sempervirens (örökzöld mamutfenyő), Sequoiadendron giganteum(óriás mamutfenyő), vagy Metasequoia glyptostroboides (kínai mamutfenyő). A legnagyobb ismert példányok egyben a Föld legnagyobb élőlényei (tömegre, nem hosszra). Egy Se-Quo-Yah nevű irokézről nevezték el a nemzetséget, aki az első indián ábécét készítette.

gopuligo 2013.01.17. 14:11:50

@gingko: Köszönöm, igaz, javítva.

gingko 2013.01.23. 15:21:37

@gopuligo: Köszi és bocs a kötözködésért. Olyan szép fák és szerintem nagyon érdekesek is.
süti beállítások módosítása