Fehérköpenyes vészmadarak
2012.07.24. 09:30
Az orvosok hátráltatták leginkább az űrkutatást, legalábbis így emlékszik vissza rájuk Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Ennek tiszteletére az űrhajósok életének kulisszatitkait osztjuk meg, mégpedig vélhetően a leghitelesebb forrás, Michael Collins jóvoltából. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:
"A harminc asztronauta 1964-ben egy melós és hatékonyan működő csapatot alkotott, de ugyanez elmondható az anyaszervezetről, a NASA houstoni létesítményéről, az Emberes Űrhajó Központról (MSC) is. Korábban Edwards-on megtanultam, hogy fél ötkor még véletlenül se tévedjek az irodaépület és a parkoló közötti területre, ha nem akarom, hogy a hazavágtázó közalkalmazottak halálra tapossanak. Az MSC-nél az emberek jóval inkább munkaorientáltak voltak, a munkaidő vége nem volt számukra olyan életbevágóan fontos, és volt valami mindent átható izgalom, amit a küldetéstudat okozott: nem volt szempont, ha kihűl a leves az asztalon. Azóta már tapasztaltam ilyen mértékű elköteleződést a Külügyminisztériumban, és más washingtoni irodákban is, de 1964-ben Houstonban ez merőben új volt számomra – ahogy valószínűleg mások számára is az lehetett: úgy tűnt, hogy a lelkesedés minden munkakört áthatott – és nem csak azokét, akiket jól megfizettek, és akiktől emiatt ez elvárható volt.
A lelkesedés részben a munka bizarr jellegének volt köszönhető, másrészt a határidőnek. Vagy nem azt mondta tán Kennedy elnök, hogy az évtized vége előtt?
Még fontosabb volt, hogy a kívánt célt kristálytisztán meghatározták, ami egy kormányzat esetében ritkaságszámba megy. Az emberek tudták, hogy minden nappal közelebb kerülnek a holdraszálláshoz, és eszerint ütemezték a munkát. 1964-ben természetesen még sok idő volt hátra, de hihetetlen mennyiségű munka is előttünk állt. Az így felgyülemlő kételyeket pedig el kellett oszlatni, hogy a feladat egyáltalán kivitelezhetőnek tűnjön a hatvanas években. Ma, amikor televízió közvetíti az holdautózást a dimbes-dombos holdtájon, az egész szinte rutinnak tűnik, de 1965-ben egy barátom még 100 dollárban fogadott velem, hogy 1972 júniusáig nem jut ember a Holdra (és még kevésbé tér vissza onnan a Földre). A barátom nem egy laikus volt, hanem tapasztalt berepülő pilóta, egyben mérnök, aki az MSC-nél dolgozott, és aki később asztronauta is lett. Nem adtam neki esélyt a nyerésre.
1964-ben Houstonban rengeteg kérdést meg kellett még válaszolni, mielőtt racionálisan meg lehetett volna becsülni a siker valószínűségét. Olyan kiemelkedő tudósok, mint Tommy Gold a Cornelltől, azon nyugtalankodtak, hogy a felszínt borító porréteg vastagabb, mint a leszállóegység magassága, így előbbi elnyeli az utóbbit. Mások abból indultak ki, hogy a leszállóegység statikus töltöttsége magára vonzza az ottani holdport – bármiből legyen is az, ami aztán odatapad az ablakokhoz, és nem lehet majd kilátni rajtuk. A holdtalajról úgy tartották, hogy tiszta fém-elemeket tartalmaz, ezek az űrhajósok csizmáira tapadva bekerülnek a leszállóegység kabinjába, ahol a tiszta oxigénnel érintkezve öngyulladásra kerül sor. A meteoritok világűrbeli létezése ismert volt, és a védelmet nyújtó légkör híján a Hold hívogató célnak tűnt számukra. Ki tudja, mennyi lehet belőlük, vagy legalábbis azt, hogy milyen gyakorisággal csapódnak be a felszínbe? Elég csak szabad szemmel ránézni a holdkráterekre, hogy rádöbbenjünk: a meteoritok nem csak elméleti veszélyforrást jelentenek, azt azonban senki nem tudta megmondani, hogy az emberre nézve mennyire kockázatosak. A Hold a Van Allen-öveknél jóval messzebb van, ami kiadós sugárzást tartogat mindazok számára, akik elmerészkednek odáig - és halálos dózist azoknak, akik huzamosabb időt eltöltenek odakinn. Mi a helyzet a napkitöréssel, a Napból bejósolhatatlanul és szórványosan feltörő energiabüfivel?
A fentiek csak a fő környezeti aggályok voltak, de még ennél is aggasztóbb volt, miként lehet embert és gépet több mint negyedmillió kilométernyi ellenséges vákuumon át utaztatni. A körutazás nyolc napig tartana, ami természetesen egyben azt is jelentette, hogy más problémákat kell megoldani, mint egy négy napnál rövidebbre tervezett utazás esetében. Elképzelés sem volt arról, hogy egyáltalán milyen problémák merülhetnek fel – beleértve az embereket érintő problémákat is. 1964-re az Egyesült Államok befejezte Mercury-programját, Oroszország pedig túl volt a Vosztok-repüléseken. Gordon Cooper 1963 májusában harmincnégy óráig keringett a Föld körül a Faith 7 fedélzetén, a rákövetkező hónapban Valerij Bikovszkij a Vosztok V-tel nyolcvanegyszer kerülte meg a Földet, valamivel több mint öt nap alatt. Gordo-nál nem jelentkeztek tünetek, de az orosz irodalom némiképp zavaró volt, mivel a kozmonauták közül sokan rosszullétről és hányingerről számoltak be, amit a súlytalanság következményének tudtak be. Alaposan körül akartuk járni a kérdést a Gemini-program először nyolc, majd tizennégy napos küldetéseivel, de mindvégig nem tudtuk hova tenni az oroszok beszámolóit.
Ebben orvosaink nem bizonyultak nagy segítségnek, mivel sokan közülük a kezdettől fogva a vészmadár szerepét játszották. Bár az egymást követő, súlytalanságba tett kiruccanásokat követően kénytelenek voltak elismerni, hogy az űrhajósok sértetlenül tértek vissza, ezt úgy tették, mintha legalábbis a fogukat húzták volna. A kezdetekkor azt állították, hogy akár pár másodperces súlytalanság is károsíthatja a szervezetet: például, az ember nem képes megfelelően nyelni, különösen folyadékot nem, és az a tápanyag, ami valahogy mégis lejut a gyomorba, nem lesz megfelelően feldolgozva. Még rosszabb híreik is voltak: a szív és a tüdő működése legjobb esetben is összezavarodik, legrosszabb esetben pedig leáll, majd az emberi szervezet gyorsan felmondja a szolgálatot. A kérdés az volt, hogy milyen gyorsan: hiába futottak be az újabb és újabb adatok, az orvosok fenntartásai csak nem szűntek: kissé visszavonultak, hogy aztán a következő sajtótájékoztatón újult erővel támadjanak.
A repülőgépes tesztekből származó adatok természetesen nem voltak elégségesek, mivel még a legprofibbak is csak huszonöt másodpercig tudták létrehozni a súlytalanság állapotát - a nulla G-t, miközben az égen egy hatalmas parabolapályán száguldottak végig. A kísérleti alanyok minden létező kísérletet végigcsináltak ebben a pár, kritikus másodpercben: eszeveszetten ittak, nyeltek - és rendre cáfolták az orvosok elméleteit. Amikor végre úgy tűnt, hogy az űrrepülés elől elhárult az összes egészségügyi aggály, az orvosok kelletlenül egy picivel odébb tolták a határt. Amikor Al Shepard rendben, egészségesen, kellemetlenkedő személyiségével együtt visszatért tizenöt percnyi súlytalanságot követően a Freedom 7-tel, az orvosok mindössze egy tizedest raktak arrébb, mondván: „Nos, igen, az ember képes perceket kibírni, talán még órákat is, de napokat – semmiképp sem!”
Hiába cáfoltak rájuk apránként a Mercury- és Vosztok-repülések, ők konokul mindössze egy vagy két tyúklépést hátráltak, amivel az őrületbe kergették a küldetés projektmenedzsereit és a berendezések tervezőit."
Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz rövid idő alatt több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már átléptük az ötezres határt is, bele kell húznunk, mindenkit várunk!
Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
