The_Last_Man_on_the_Moon_cover.jpg

A világűrben rengeteg idő jutott az elmélkedésre is, és az űrhajósok jóval filozófikusabban néztek a világra utazásuk után. Mai űrhajós-visszaemlékezés napunkon erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - immár több, mint 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Barbara a megtestesült magabiztosság volt, amikor Cocoa Beachen egy motelben megtartott késő délutáni sajtótájékoztatón a riportereknek bepillantást engedett a veterán Mrs. Asztronauta gondolataiba, pont úgy, ahogy ezt Faye Stafford és Barbara Young is tette Texasban. Egyikük számára sem számított ez újdonságnak. Feleségem magabiztossága nyilvánvaló volt, simán válaszolt az egymást követő kérdésekre. „Ez a mi munkánk, ez az életünk” – magyarázta. „Sosem aggódtam férjem biztonságáért. Tudom, hogy ez hazugságnak tűnik, de akkor is ez az igazság.” Egy szóval sem említette: pontosan tudta, hogy egy ilyen lehetőséget semmiképp nem hagynék ki. El kellett mennem, hiszen lehet, hogy ez egy pilóta életének csúcspontja. Barbara nem csak a küldetésünkről beszélt tökéletes magabiztossággal, hanem a jövőbeli Apollo-küldetésekről is, majd hozzátette, hogy reméli, egyiknek majd én leszek a parancsnoka. Eközben Tracy a szobában hancúrozott, a fotósok lencsevégre kapták foghíjas mosolyát: két felső metszőfoga még nem bújt ki. Számára az izgalom véget ért, és már haza akart menni Nassau Baybe, ahol egy cocker spániel-alom várta, köztük azzal a kölyökkutyával, ami az övé volt, és természetesen, Snoopy névre hallgatott. Illinoisban Mama megmutatta a riportereknek az általa csak „robbanócsokornak” nevezett virágokat, amit még a start előtt küldtem neki.

A Holdra eljutni egycsapásra gyerekjáték, mihelyt úton vagyunk felé, feltéve, hogy a gépezet rendben működik. A rázós kezdés után a küldetés többi része olyan simán ment, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A mérnökök az általunk korábban tapasztalt vibráció és zajok miatt a túlnyomás alól megszabaduló hordozórakétát okolták, és arra a következtetésre jutottak, hogy nincs ok az aggodalomra. Irány a Hold. Félúton túl, mintegy 200 000 kilométerre a Földtől, magnóról bejátszottuk a Küldetésirányítás részére Frank Sinatra „Fly Me to the Moon” dalát.

Ismét szórakoztunk egy kicsit a kamerával, és megmutattuk a földlakók millióinak, hogy néz ki három borostás asztronauta a súlytalanságban. Az összes létező ellenőrzőlistán végigmentünk, és összeszedegettük a szigetelés elszabadult darabkáit. Poénkodtunk, majd ételtasakjaink mélyére néztünk, és kpróbáltuk a legújabb találmányt – egy űrkanalat, ami az ételt a felületén tartja, és ezzel az evés megszokott folyamatát idézi fel. Folyton figyeltük, ahogy bolygónk egyre kisebb és kisebb lett – előbb strandlabda, aztán kosárlabda, majd végül röplabda méretűvé zsugorodott.

A Föld fenségesen utazott a világűrben, számomra kifürkészhetetlen céllal, egy titokzatos tengely körül forogva, amit ugyan nem láttam, de tudtam, hogy ott kell lennie. Sok órát tűnődtem azon, hogy választ találjak a miértekre, de csak egyre több kérdés tört fel belőlem.

Rengeteg idő volt az elmélkedésre, és ismét feltehettem magamnak azt a kérdést, amin már oly sokszor tűnődtem a világűrben: tényleg velem történik meg mindez? Nyilvánvalóan igen, de ezt egyszerűen nem tudtam feldolgozni. Az űrrepülés egyik hozadéka az volt, hogy jóval filozófikusabb lettem, és jó pár esetben nem érdekeltek a földi apró-cseprő problémák, mivel annyira jelentéktelennek tűntek ahhoz képest, amit korábban átéltem, és ahol jártam. Holdutazáson részt vett társaim bizonyos mértékig ugyanebben a betegségben szenvedtek: az élet megszokott menete számunkra örökre véget ért, és soha többé nem tért vissza.

A Földre visszatekintve például csak egy távoli, kékesfehér csillagot láttam. Óceánok voltak odalenn, mélyek és hatalmasak, de most egyetlen pillantással átfogtam őket, és nagyon kicsinek tűntek. Akármilyen mélyek és hatalmasak is, a tengernek van partja és van alja. Itt, a világűrben, ahol voltam, a végtelenség vett körbe. Itt még a „végtelen” szó is elvesztette a jelentőségét, mivel semmivel sem lehetett összemérni. Napnyugták és napkelték nélkül az idő pusztán az ellenőrzőlisták kötelező elemévé degradálódott, amire csak a küldetés meghatározott pillanataiban volt szükség. Odaát, az Alpheratz csillagon túl, további csillagok vannak. A Nunkival is ugyanez a helyzet. A Formalhaut mögött is még további csillagok sorakoznak olyan mennyiségben, ami számomra már felfoghatatlan. Csillagok és végtelen űr mindenhol. Határok nélkül.

2014-03-30_575px-Apollo_10_earthrise.jpg

"Földkelte", ahogy az Apolló 10 űrhajósai látták.

Nem vagyok túlzottan vallásos, de hiszek Istenben, és amikor szétnéztem, csak a szépséget láttam magam körül, nem az ürességet. Nincs ember, aki ezt látva tagadná az élmény spirituális voltát, vagy egy Felsőbbrendű Lény létezését, legyen az akár Buddha, Jézus Krisztus vagy bárki más. A névnél sokkal fontosabb elfogadni a Teremtő létezését. Valaki, valamilyen lény vagy erő a sötét semmi közepére helyezte a mi kis világunkat a Nappal és a Holddal, ami józan ésszel fel nem fogható. Túl tökéletes és túl gyönyörű ahhoz, hogy pusztán a véletlen műve legyen. Nem tudom, hogyan és miért létezik, egyszerűen csak van, és ezt bizonysággal állíthatom, mivel ott jártam, és saját szememmel láttam a határtalan világűrt és a végtelen időt.

Nem véletlen, hogy nálunk, veterán űrhajósoknál az Apollo-10 fedélzetén ott volt John Magee „High Flight” című verse, mivel tényleg voltak olyan pillanatok, amikor azt éreztem, hogy karnyújtásnyira vagyok attól, hogy megérintsem Isten arcát – pont úgy, ahogy ő is írta."


A Puli Space csapata sem tétlenkedik, prioritásunk most az űrképes Puli elkészítése és Holdutazásunk foglalójának biztosítása.

Mindehhez szükségünk van olvasóink segítségére is! Ha szeretnéd a magyar zászlót a Holdon látni, támogasd a Google Lunar XPRIZE versenyben részt vevő Puli Space-t az odajutásban. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a jövőben ismindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod további fejlesztéseinket, akár rendszeres előfizetéssel is.

Segíts Te is, hogy Magyarország lehessen az első európai nemzet, amely eljut a Holdra!

Facebook  YouTube   Google+    Twitter


Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

A bejegyzés trackback címe:

https://pulispace.blog.hu/api/trackback/id/tr305883770

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.