Borotvaforradalom

2014.05.07. 09:00

Az amerikai űrhajózás történetében az Apollo-10 legénysége borotválkozott meg először a világűrben, a mérnökök és az orvosok korábban katasztrófától tartottak. Mai űrhajós-visszaemlékezés napunkon erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - immár több, mint 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A visszaút felüdülés volt, persze csak azután, hogy túl voltunk a földirányú gyújtás (Trans-earth Injection, TEI) kritikus műveletén. A képlet egyszerű: ha a hajtómű nem pontosan a kellő időben kapcsol be, megtörténhet, hogy soha nem jutunk vissza Houstonba, vagy ami azt illeti, még a bolygónkra sem.

Harmincegyedik holdkörüli keringésünk során türelmetlenül végigfutottunk az ellenőrzőlistán, és túl hamar végeztünk vele, így még fél óránk maradt, hogy elmélkedhessünk arról, minek is kellene történnie, és próbáltuk elhessegetni a gondolatot, hogy a ránk váró manővert mindezidáig csak egyetlen egyszer próbálták ki. Már-már fülsiketítő csönd vett körül minket az űrhajóban. Nem voltak poénok, senki nem beszélt. Egy árva szó sem hangzott el. Hatvanegy órája és harminc perce ténferegtünk a Hold körül, de most már egy pillantást sem vetettünk a kráterekre: olyan feszülten figyeltünk, mint még soha azelőtt.

Minden a ránk váró gyújtás sikerén múlt. A hátralevő csöndes harminc percben behunytam a szemem, keresztet vetettem, és egy imát mondtam magamban, amiben megköszöntem Istennek, hogy eljuthattam a Holdig. „Kérlek, vezess minket haza a családunkhoz” – fohászkodtam.

A hajtómű pont időben indított be, belepréselt üléseinkbe, mi pedig számoltuk az örökkévalóságnak tűnő másodperceket. Nekünk annyi, ha a tervezettnél bármennyivel hamarabb leáll, nekünk annyi. Két perccel és negyvennégy másodperccel később a Charlie Brown kilőtt a holdkörüli pályáról. A földirányú gyújtás tökéletesen sikerült, mi pedig a pályaszámítástól függtünk: elképesztő sebességgel, és egyre gyorsabban zuhantunk, hosszasan zuhantunk vissza a Föld felé.

A következő három órában a hatalmas Hold, ami eddig minden mást eltakart a szemünk elől, kosárlabda méretűvé zsugorodott, a Föld pedig ennek megfelelően megnőtt. „Most indul a hullámvasút” – emlékeztetett minket a Küldetésirányítás. „Ettől kezdve lejt a pálya.” A feszültség kiengedett, és kieresztettünk egy örömkiáltást.

Nagy örömünkben olyasmit tettünk, amit az utánunk következő asztronauták nagyra értékelnek majd: mi lettünk az elsők, akik sikerrel borotválkoztak meg a világűrben. A korábbi űrrepüléseken tilos volt pengével borotválkozni, mivel az orvosok attól tartottak, hogy a súlytalanságban elvérezhet az, aki véletlenül megvágja magát. A másik nyugtalanító körülményt a pofaszakállunk jelentette, ami esetleg belibeghet az űrhajó érzékeny műszereibe, és hatalmas károkat okozhat. Ennyit a vészmadarakról. Később egy apró, elektromos borotvával álltak elő, ami azonnal fel is szívja a levágott sörtét, ez azonban egy lyukas garast sem ért, így a süllyesztőbe került: az asztronauták a hosszú küldetések végén borostásan és ápolatlan külsővel érkeztek vissza a Földre.

Az Apollo-10 legénysége úttörőszerep jegyében óvatosan beszappanoztuk magunkat a sűrű borotvahabbal, és egy biztonsági borotvával megborotválkoztunk, majd a sörtét is tartalmazó krémet egy nedves ruhával letöröltük az arcunkról: a módszer kiválóan működött. Aztán fogat mostunk, ami szintén nagy előrelépés volt a Gemini-korszakhoz képest, amikor még Dentyne rágókat csempésztünk a fedélzetre, hogy legalább felfrissíthessük a szánkat. Mintha újjászülettünk volna. Amikor az újabb showműsor reményében aztán ismét elővettük tévékameránkat, három sima arcú, fölöttébb boldog embert lehetett látni a képernyőkön. Eközben egy magnóról Dean Martin a „Going Back to Houston”-t énekelte.

Az ötvenöt órás hazautazás abszolút problémamentesen telt, és útközben csak egy aprócska pályakorrekcióra volt csak szükség. Hétfőn vadul száguldozva érkeztünk haza, olyan sebességgel, ami már azzal fenyegetett, hogy az űrhajó lepattan a légkörről, ahelyett, hogy áthatolna rajta. A Holdat elhagyva maradt még tartalék-üzemanyagunk, és ezt elhasználva jközeö 40 000 km/h sebességgel közelítettünk a Földhöz, így ezzel mi lettünk a történelem három leggyorsabb emberpéldánya.

A légkörbelépési folyosó nagyon szűk volt – plusz-mínusz fél fok: ez olyan, mintha egy golfozó a Nyugalom Tengeréből megütné a labdát, ami aztán hajszálpontosan egy lyukba érkezne Pebble Beachen. Nem tehettünk mást, meg kellett bízni a logarléces mérnökökben, hogy összejön a lövés, mivel ezesetben – az ismétlés lehetőségével kecsegtető szimulátoroktól eltérően – ezúttal nem kezdhettük újra az utazásnak ezt a fejezetét. Mindent vagy semmit.

A műszaki egység leválasztásával láthatóvá vált a hőpajzs, mi pedig az űrhajó kiszélesedő alját a légkör irányába fordítottuk, és megkezdtük süllyedésünket, ami leginkább egy hullámvasútra hasonlított. Szegény Tomot és Johnt teljesen lefoglalták a műszereik, míg nekem, holdkomp nélküli holdkomp-pilótaként nem sok tennivalóm akadt, és páholyból nézhettem az eseményeket.

Nyolc súlytalanságban töltött nap után a gravitációs erő köszöntött minket elsőként, a g-erők pedig egyre emelkedtek, ahogy elértük az atmoszféra sűrűbb légrétegeit. Fél g … két g … négy … hat … hét…

Létrejött a tűzlabda, és én kíváncsi voltam, hogy vajon ezúttal is ugyanolyan látványos, zöld, kék és piros színkavalkádot látok-e, mint a Gemini esetében. Ötletem sem volt, hogy milyen látvány tárul majd a szemem elé. A kabin eltérő alakja és hatalmas sebességünk drasztikusan megváltoztatta a dolgokat: fehér és ibolyaszín lángok vettek körül bennünket mint egy kesztyű. A tűz egyre fényesebb lett, és úgy húztuk magunk után, mint valami menyasszonyi uszályt – előbb száz méterre, majd ezerre, később mérföldekre nyújtózott, mi pedig vadul rázkódtunk az űrhajó belsejében. Halvány, fehér lángok emésztették a Charlie Brown külsejét. Aztán egy újabb kis tűzlabda jelent meg: egy apró, aranyszínű napocska ragyogott fel a tűzpalástban, és masszív, bíborszín burokban tökéletesen egyensúlyozott a perzselődő űrhajónk nyomában izzó vad lángtengerben.

Olyan 30 000 méteren ért véget a látványosság, amikor először láttuk meg a Csendes-óceánt, amit a hajnal első sugarai mandarinszínűre festettek, és még olyan csekély fény volt, hogy alig láttuk. Hétezer méter könyékén kinyíltak a stabilizáló ernyők, hogy fékezzék zuhanásunkat, majd a főernyők következtek 3000 méteren: három hatalmas pöffeteggomba nőtt fölöttünk, és megteltek levegővel, majd lágyan ringattak minket, amíg le nem értünk a szinte teljesen nyugodt tenger vizére az amerikai Szamoán lévő Pago Pago-tól 650 kilométerre keletre. A közelben állomásozó USS Princetonról érkező első helikopter aljára ezt a feliratot festették: „Hello, Charlie Brown!” Az Apollo-10 útja nyolc napig, három percig és huszonhárom másodpercig tartott.

apollo-10_recovery.jpg

Így festett az Apollo-10 mentése a helikopter fedélzetéről nézve

Az évek alatt rengetegen megkérdezték tőlem, hogy csalódott vagyok-e, hogy nem az Apollo-10 hajtotta végre az első holdraszállást. Hogy olyan közel voltunk a felszínhez, és mégsem mi tettük meg azokat az első lépéseket a felszínen?

Meg szerettem volna próbálni? Nagyon is. Ugyanakkor mindannyian hittünk küldetésünk fontosságában, hiszen tudtuk, hogy az Apollo-11-nek minden általunk összegyűjtött információmorzsára szüksége lesz ahhoz, hogy sikerrel járjon a küldetése. A mi legénységünk ugyan szintén rendelkezett a megfelelő hozzáértéssel a holdraszálláshoz, de nem volt megfelelő eszközünk: a Snoopy ugyanis túlsúlyos volt, és küldetésünket megelőzően túl sok ismeretlen tényező volt a holdraszállással kapcsolatban.

Egyébként hogy is lehetnék csalódott azután, hogy minden idők legerősebb rakétájával, a Saturn-V-tel földkörüli pályára álltam, majd közel félmillió kilométerre utaztam a Földtől, ahol hihetetlen dolgokat láttam, három napig a Hold körül lófráltam, 14000 méterre voltam a felszínétől, majd hazarepültem bolygómhoz, és hatalmas sebességű légkörbelépéssel tűzgolyóként érkeztem a Csendes-óceán vízére?

De a küldetés után támadt egy gondolatom: azt terveztem, hogy még egyszer visszamennék a Holdhoz.

A helikopter fedélzetén ropogós, világoskék NASA kezeslábasokba öltöztünk át, és arannyal hímzett baseball-sapkát kaptunk, hogy amikor majd a hajóra lépünk, frissen borotvált, jólöltözött asztronauta címlapfiúk benyomását keltsük, és megőrizzük az űrhajósokról kialakult kedvező képet a televízió kamerák össztüzében. Ahhoz képest, hogy több mint egy hete nem fürödtünk, és még mindig áporodott jégernadrágunkban voltunk, eléggé ki voltunk rittyentve. A repülőgép-hordozó legénysége kitörő lelkesedéssel fogadott minket, mi pedig magabiztosan integettünk, ahogy lassan végigsétáltunk a vörös-kék szőnyegen, aminek végén egy hatalmas torta várt. A súlytalanságban eltöltött napok után nagyon bizonytalan lábakon álltunk, olyannyira, hogy minden egyes lépés kisebb kalandot jelentett a himbálózó fedélzeten.

A küldetés után én is részesültem abból az izgalomból, amit holdutazásunk a világ minden pontján kiváltott az emberekből. A legénység éljenzése felemelő jutalom volt, amiért az űrhajó tévékamerája révén őket is magunkkal vittük az útra. Sajnáltam az első holdraszálló legénységeket, amikor visszatérésük után azonnal elkülönítették őket, és emiatt küldetésük egyik legnagyszerűbb része kimaradt számukra – nem láthatták az emberek arcát, és nem érezhették azok reakcióit, akik szeme láttára sétáltak a Holdon.

Mindössze négy óra hosszat időztünk a Princeton fedélzetén, ahol telefonon fogadtuk Nixon elnök gratulációit, aki meghívott minket egy ünnepségre a Fehér Házba. Elnöksége alatt mi voltunk az első holdutazók, és talán jó óment jelentettünk, hogy az új adminisztrációnak is majd minden jól alakul majd. Nixon annyi pozitív publicitást kívánt kihozni az űrprogram révén, amennyi csak lehetséges. Mint kiderült, később szüksége is lett rá.

Miután egy hét után az első melegételt - tükörtojást és marhaszeletet - elfogyasztottam, Pago Pagoba repültünk. Ez helikopterrel nagyjából egyórás út volt, és mintegy ötezren fogadtak minket kezükben zászlókat lobogtatva, alig várva, hogy találkozzanak velünk. Itt megtapasztaltam, hogy az izgalom nem csak a hadseregre korlátozódott, hanem civileket is magával ragadott. A külvilág eksztázisban volt. Kezdtem rájönni, hogy az Apollo-10 útja nagyon sokat jelentett ezeknek az embereknek."

A Puli Space csapata sem tétlenkedik, prioritásunk most az űrképes Puli elkészítése és Holdutazásunk foglalójának biztosítása. Mindehhez szükségünk van olvasóink segítségére is!

Ha szeretnéd a magyar zászlót a Holdon látni, támogasd a Google Lunar XPRIZE versenyben részt vevő Puli Space-t az odajutásban. A Puli esélye a Holdra jutásra az, ha más csapatok mellé társulunk be és így olcsóbbá tesszük a Holdig való eljutást, ami a küldetés legköltségesebb része.Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a jövőben ismindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod további fejlesztéseinket, akár rendszeres előfizetéssel is.

Segíts Te is, hogy Magyarország lehessen az első európai nemzet, amely eljut a Holdra!

Facebook  YouTube   Google+    Twitter


Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

Szerző: gopuligo

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://pulispace.blog.hu/api/trackback/id/tr716103532

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

pamacs&penge · http://pamacsespenge.blog.hu/ 2014.05.13. 11:14:25

Nagyon jó, köszi, meg is osztottam magamagamnál. ;)
Itt az én cikkem a témában:
pamacsespenge.blog.hu/2011/02/18/borotvak_az_urben