A NASA PR-eseit kenterbe verték az Apollo-10 űrhajósai: mesteri húzás volt Charlie Brownra és Snoopy-ra keresztelni űrhajóikat. Amerika megőrült értük. Mai űrhajós-visszaemlékezés napunkon erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - immár több, mint 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Amikor besötétedett, Tommal átmentünk a 39-B indítóálláshoz, hogy pár bensőséges pillanatot szerezzünk magunkat a lenyűgöző rakéta társaságában, ami harminchat emelettel magasodott fölénk, és minden centije fényárban fürdött. Csinos, 2 940 784 kilogrammot nyomott, és sziszegések, nyögések, gurgulázó hangok disszonáns kórusát hallottuk. Még mozdulatlanul, az indítóállásra rögzítő acélhám fogságában is a Saturn-V élőnek tűnt, mintha csak tudatában lenne annak, hogy valami drámai tettre készül.

"Ez aztán nem olyan, mint a Gemini” – mondta Tom, ahogy ott álltunk a Saturn trónusa előtt, mint két álmélkodó kisiskolás. Korábban még sosem éreztem ehhez foghatót a Titan interkontinentális ballisztikus rakétával kapcsolatban. Az a rakéta baljóslatúan csöndes volt, egy élettelen tárgy volt, amíg öngyulladó üzemanyagai egymással érintkezve be nem robbannak. Nem így ezzel a csajjal. A fejemben fémből élő hússá változott, és szavakat suttogott nekem.

A Titan fedélzetén ülve, alattunk mindössze két hajtómű volt. Egyedül az első rakétafokozatban, a Saturn-V öt F-1 hajtóműszörnyetege kapott helyet, ezek mindegyike négyszer olyan erős, mint az egész Titan szőröstől-bőröstől. Még mielőtt egyáltalán elrugaszkodna az indítóállásról, a felszállást megelőző kilenc másodperces mennydörgő tűzijáték során negyvenhárom tonna kerozint és folyékony oxigént emészt el.

„Ideges vagy?” – kérdezte Tom, önelégült mosollyal az arcán.

„Egyáltalán nem” – vágtam rá. „Alig várom.”

„Ahogy én is” – értett velem egyet hangosan hahotázva, és a hátamra csapott egyet.

De akkor meg miért éreztem magam olyan átkozottul parányinak?

A NASA arculatáért felelős PR-esek - akik számára a Gumdrop és a Spider nem tűnt elég komoly névnek az Apollo-9 történelmi szerepéhez mérten - nem voltak lenyűgözve, amikor megkaptuk Charles Schulz, a Peanuts c. képregény rajzolójának hozzájárulását, hogy az Apollo-10 parancsnoki egységét Charlie Brownra, a holdkompot pedig Snoopy névre kereszteljük. A PR-esek elszalasztották nagy lehetőségüket, hiszen a bolygón mindenki ismerte az esetlen srácot és kalandvágyó kopóját: nevük PR szempontból valóságos aranybánya volt. A rettenthetetlen, buboréksisakot viselő Snoopy a nyaka körül lobogó vörös sáljában kutyaházát a Holdra repíti - ez a tökéletesség szimbólumává vált, és mielőtt a balhé teljesen elült volna, a kis kutya képével volt tele minden: matricákon, posztereken, babákon, ruhákon, pulóvereken és gombokon köszönt vissza. A program történetében ezelőtt még sosem történt ilyen.

Egy évszázaddal ezelőtt, még mielőtt a repülőgépeket feltalálták volna, Jules Verne megírta a holdutazás történetét, ami fura hasonlóságot mutatott a mi küldetésünkkel: regényében is három asztronauta volt a fedélzeten, a rakéta egy többfokozatú „holdvonat” volt, a startra Floridában került sor, és a küldetés után a Csendes-óceánra landoltak … ráadásul egy Szatellit nevű kutya is elkísérte őket útjukon. Elég jó tipp volt, nem igaz?

Tom Stafford, az Apollo-10 parancsnoka megérinti Snoopy orrát.

A korábbi küldetések alkalmával megtapasztalt ismerős rutin megnyugtató volt, ahogy az 1969. május 18-án vasárnap Keleti parti idő szerint 12:49-re tervezett startunk ideje egyre jobban közeledett.

Reggel 6:50-kor ébredtem, negyven perccel Tom és John előtt, hogy részt vegyek egy szűkkörű szentmisén Dee O’Hara és Cargill atya, valamint a család közeli barátai társaságában, majd csatlakoztam kábé tíz asztronauta-társamhoz, és elköltöttük a tradicionális marhahúsos-tojásos reggelit. Az orvosi vizsgálat, egy tájékoztató és az időjárás-jelentés után beöltöztünk, és az űrközpont legtávolabbi szegletében, a hét kilométerre lévő 39-B indítóálláshoz szállítottak minket. Ez az utazás tizenöt percig tartott. Azután, hogy elstartolunk, mindössze húsz perc alatt már pályára is állunk.

Három óra volt hátra a startig, amikor kiléptünk a furgonból, és dagadtunk az önbizalomtól. Miért is ne? Mi voltunk az Apollo-program történetének legtapasztaltabb legénysége, összesen öt Gemini-küldetéssel a hátunk mögött. Régi, jó barátok voltunk, és maximálisan megbíztunk egymásban. Motyogó és Nyugodt John tengerészkadét koruk óta ismerték egymást, húsz évvel ezelőtt a Missouri csatahajó fedélzetén szolgáltak; mindketten kétszer jártak a világűrben, míg én egyszer, és a pokoljárásszerű űrsétán szerzett tapasztalatomat dobtam be a közösbe. Tom, akivel ismét társak lettünk, egy valóságos űrrandevú-guru volt, és többek között ő felügyelte az Apollo-küldetések megtervezését. John már egy Gemini-küldetés parancsnoka is volt, közel s távol az egyik legjobb Apollo-parancsnoki egység pilóta.

Holdkomp-pilótaként a magam részéről kívülről-belülről ismertem a Bogaramat. Ők mindketten harmincnyolc évesek voltak, én harmincöt. Az elmúlt három évben valamennyien ugyanazzal foglalkoztunk: eredetileg az Apollo-2 küldetés tartaléklegénysége voltunk, majd a nagy tűz után az Apollo-7 tartaléka lettünk. Nem csak, hogy ismertük a gépeinket, de valósággal hozzájuk nőttünk. Snoopy és Charlie a legénység része volt.

Amikor az indítóállás személyzete ránk nézett, három embert láttak közeledni, akik hordozható légkondicionálójukat cipelve, fehér szkafanderük fogságában, az Egyesült Államok zászlójával ékesített bal karjukkal, nyugodtnak és boldognak tűntek: végre úton vagyunk. Készen álltunk, hogy felmenjünk a nagy rakéta tetejére, majd az egyik rakétafokozatot a másik után elhasználva pályára álljunk, és meglóduljunk a Hold felé.

A Saturn-V barátságosan állt a narancssárga, felhőkarcolók magasságával vetekedő magas, rácsos állványzat mellett, az alacsonyan szálló párafüggönyön át felfelé mutatva. Fémburkolatáról jégdarabok hullottak alá.

A lift ajtaja zörögve becsukódott, mi pedig elkezdtünk emelkedni, egyre magasabbra és magasabbra, és közben a biztonsági ajtó nagy résein át mindent tisztán láttunk. A felfelé vezető úton a mellettünk lévő rakéta minden centije morajlott és vibrált. Üvegszerű jégdarabok csúsztak le, ahogy szuperhideg életnedve, a folyékony oxigén és a folyékony hidrogén fortyogott a beleiben. Él! 98 méter magasan a lift hirtelen rántással megállt, mi pedig kiléptünk.

„Üdvözöljük a tizenkét óra negyvenkilences express utasait!” – kurjantotta el magát az egyik rendszermérnök.

Kesztyűs kezemet szemellenző módjára a szememhez emeltem védekezésül a reggeli nap vakító fénye ellen: mérföldekre elláttam a tengerparton. Autók, teherautók parkoltak szorosan egymás mögött, százezrek gyűltek össze a tengerparton, de a tömeg a szárazföld irányában is nagy volt. Amerikai zászlók élénk színkavalkádja lobogott az autók antennáin és a házakon egész Brevard megyében. Az indítóállástól öt kilométerre lévő VIP-lelátók tömve voltak, de ugyanez volt a helyzet máshol is: a 26 kilométerre lévő Jetty Parkig minden talpalatnyi helyen emberek zsúfolódtak össze.

A világ minden pontjáról 1500 különféle sajtóorgánum volt jelen a sajtó részére fenntartott főhadiszálláson. A reggelt egy riporternő sikolya zavarta meg, amikor egy méteres fekete patkánysikló kúszott fel a lépcsőkön. A NASA egyik PR-ese megfogta az ártalmatlan hüllőt, és szabadon engedte a bokrosban. A sajtó képviselői – immár újra biztonságban – szemük elé emelték távcsöveiket, és Jack Kingre figyeltek, aki a NASA részéről rendszeresen tájékoztatta őket a start előkészületeiről. „Eddig minden rendben megy, két óra, harminchét perc és negyvenkét másodperc van hátra, a visszaszámlálás folytatódik. Itt a startközpont beszél.”

Joe Engle és Donn Eisele asztronauták órákat töltöttek el az űrhajó ellenőrzésével, és most kimásztak belőle, és elvegyültek a többi temetkezési vállalkozó közé. Gordo Cooper korábban távozott, hogy elfoglalja helyét a CapCom posztján, ahol Jack Lousma, Charlie Duke, Bruce McCandless és Joe váltotta egymást. Tom Stafford délelőtt 10:06-kor, elsőként kucorodott be az Apollo parancsnoki egységébe, és a baloldali ülést rohamozta meg: ez hagyományosan a parancsnok helye volt. Ezután én következtem, és a jobboldali vászonülést foglaltam el, majd John helyezkedett el a középső helyen. Rövidesen Günther Wendt mindent rendben levőnek nyilvánított, megütögette a sisakunkat, optimistán felfelé fordította hüvelykujját, és hagyományos, „Isten áldjon” jókívánsága után elrendelte az ajtó és a Fehér Szoba lezárását. Valószínűleg megnyugodott, látva, hogy időben megérkeztem, és nem vagyok bilincsbe verve.
 
Nekiálltunk a tetemes ellenőrzőlistának: adatokat olvastunk be a Küldetésirányítás részére, frissítettük a számítógépet. A stabilizáló és irányítórendszer, a telemetria és rádiófrekvenciák, az űrhajó útjának követését szolgáló jeladók és a navigációs rendszer ellenőrzése. A pirotechnika élesítése. A fedélzeti akkumulátorok ellenőrzése. Az automatikus szekvencer ellenőrzése. Emezt kétszer ellenőrizzük, amazt háromszor. „Negyvenegy perc van a startig, a visszaszámlálás folyamatban. A startot továbbra is tizenkét óra negyvenkilenc perckor tervezik. A Startközpontot hallják.”

Nincs idő a gondolkozásra, tenni kell a dolgunkat. De már annyiszor végigcsináltuk ezt a műveletsort, hogy ujjaink és szemünk úgy futottak végig a műszereken, mint a profi gépíróké, akik percenként száz szót gépelnek be. Túlnyomás alá kerül a manőverező rendszer (RCS). A magasságmérőt frissíteni. Rohant az idő. „Agnew alelnök megérkezett az irányítóközpontba… A startig huszonnégy perc, ötvenhárom másodperc van hátra, a visszaszámlálás folyamatban, a Startközpontot hallják.”

Amit el lehet végezni, abból szinte mindent meg is csináltunk, és közben azon imádkoztunk, hogy semmi ne romoljon el, hiszen tudtuk, hogy a legapróbb probléma is meghiúsíthatja a küldetést. Számos malőrbe futottunk bele, majd ezeket sorra elhárították. Tommal kettőnk fejében a Gemini során átélt, sorozatosan meghiúsuló startkísérletek motoszkáltak, mi már semmit nem vettünk magától értetődőnek. A Hold alig félmillió kilométerről várt ránk. Külső energia betáplálás vége, átállás az üzemanyagcellákra. A rotációs kezelőszervek aktiválása. Végső státuszellenőrzés. A navigációt átveszi az űrhajó. Időjárás rendben. Rocco Petrone startigazgató megadja az engedélyt a Cape-en. Glynn Lunney küldetésigazgató a houstoni Küldetésirányításnál szintén engedélyezi a startot. „Hatvan másodperc a indításig, a visszaszámlálás folyamatban, ebben a pillanatban engedélyezték a holdküldetést. A Startközpontot hallják.”

A központi számítógép átvette a visszaszámlálás irányítását, a kismutató kilendült, jelezve, hogy a tartályok túlnyomás alá kerültek. A rakétáig nyúló lengőkarok visszahúzódtak, és Stafford még utoljára ellenőrizte a számítógépet. 8,9 másodperccel a start előtt a szelepek kinyíltak, és a Saturn-V első fokozatának öt nagy hajtóműve dübörögve életre kelt: lángokat okádtak a betonárokba, amik aztán oldalt kicsaptak. Másodpercenként sokezer liter üzemanyagot nyeltek el, mire a tolóerő meghaladta a 34 millió Newtont, ami a 2,9 millió kilós rakéta és utasainak felemeléséhez kellett. „Gyújtási szekvencia indul, hajtóművek bekapcsolva, öt, négy, három, kettő, minden hajtómű üzemel.”

Öt kilométerrel lejjebb, a tengerparton, a VIP lelátóban az emberek előbb látták a gyújtást, mint hallották, majd egy földöntúli robaj száguldott végig a víz felszínén, és a nézőknek ütközött. Az emberek befogták a fülüket, bőrükön érezték a lökéshullám meleg levegőjét és bizsergését. Fabiola belga királyné meglepetésében megragadta férje, Balduin király karját. Husszein, Jordánia királya, aki korábban már számos startot végignézett, ezúttal hátrahőkölt. Tracy, akit megdöbbentett a fülsüketítő staccato, arcát anyja rózsaszín szoknyájába rejtette, Barbara pedig érezte arcán a légáramlatot. Kócsagok és pelikánok rajokban menekültek. A rakéta lábánál semmi nem maradhatott életben, ahol a hatalmas hőség a tengerparti homokot üvegessé változtatta.

Odafenn egy mély, tompa morajt hallottunk, de legalább ugyanennyire éreztük is a testünkben, mivel a vibráció végigfutott a rakétán, és megrázta az űrhajó belsejét. Innen már nincs visszaút. A hatalmas Saturn-V életre kelt, és rettentő ereje határozottan ijesztő volt. Mélyen az ülésembe préseltem magam, ahogy teltek-múltak a másodpercek. Lélegzetvisszafojtva vártam, mivel nem volt hozzászokva ahhoz, hogy időben elhagyom az indítóállást, és azon tűnődtem, hogyan képes bármi is működni odalenn, abban a dübörgő tűzveremben.
Mindössze fél másodperccel léptük túl a start tervezett idejét: a rakétát az indítóállásra szorító hatalmas satuk hátravágódtak, a Saturn pedig megmoccant. A hatalmas fúvókák tüzet okádtak, és elfordultak, hogy a rakéta orrát függőlegesen felfelé irányítsák. A rakéta egyensúlyba került, és pár pillanat múlva elemelkedett az indítóállásról. „Start. Felszállás. Óra negyvenkilenckor felszáll…elhagyta a tornyot.” Mi pedig úton voltunk felfelé, egy dübörgő légkalapáccsal a hátunk mögött, aminek izzó narancs-fehérben játszó lángja vakítóbb volt egy hegesztőpisztoly fényénél.

A Saturn átvágott a magas felhőrétegen, ami részben eltakarta a Napot. Rakétánk legalább ilyen fényes volt, majd lustán délkelet felé ívelt utunk, ami majd a földkörüli parkolópályára vezet minket. Amikor a dübörgés megszűnt, Tracy levette kezét a füléről, megfordult, és az üres égboltot látta. „Mami” – kérdezte – „Apu már a Holdon van?”"

Cernan 1972-ben vitte el az amerikai zászlót a Holdra. Ha szeretnéd a magyar zászlót a Holdon látni, támogasd a Google Lunar XPRIZE versenyben részt vevő Puli Space-t az odajutásban. Bár tavaly többen bedobták a törülközőt, mi még versenyben vagyunk!

Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a jövőben is, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod további fejlesztéseinket, akár rendszeres előfizetéssel is.

Segíts Te is, hogy Magyarország lehessen az első európai nemzet, amely eljut a Holdra!

Facebook     Google+    Twitter

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.