Az Apollo-17 parancsnoka volt az egyetlen asztronauta, aki a Fehér Ház emeletéről a lépcsőkorláton szánkázott végig, enyhén spicces állapotban. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A NASA nagykutyái több mint két hónapig féltve őriztek egy titkot. Az Apollo-7 küldetésének elsöprő sikeréről szóló jelentésekkel a birtokukban arra készültek, hogy válaszcsapást mérjenek a szovjetekre és arra az idegesítő Zondra. Apró változás a tervben, skacok: az Apollo-8 a Holdhoz repül.
Először ki kellett találni, hogy kik legyenek a fedélzeten. Az Apollo-8 Jim McDivitt küldetése volt, de ő és legénysége már régóta keményen dolgozott azon, hogy saját küldetésük minden momentumát begyakorolják: ez abból állt, hogy a Saturn-V-öt egy komplett parancsnoki egységet és a holdkompot felvisz magával, ahol aztán mindkettőt meggyötrik a földkörüli tesztpályán. Deke először Jimnek ajánlotta fel a döntést a módosított küldetéssel kapcsolatban, és nem volt lesújtva, amikor McDivitt nemet mondott, és eredeti feladatánál maradt. A döntés pokolian meglepett engem. Azt hittem, hogy az egész asztronauta-élet célja a holdutazás, erre Jim fogja magát, és nemet mond élete nagy lehetőségére.
Deke aztán megkérdezte a sorban következő másik srácot is: Herr Frank Bormant, és ez az ugrásra kész kis fenevad majdnem feldöntötte Slaytont, olyan hévvel vetette magát a lehetőségre. Az Apollo-9-es küldetésén Bormanre, Mike Collinsra és Bill Andersre a McDivitt-féle legénység parancsnoki egységgel és holdkomppal végrehajtott mutatványának megismétlése várt, csak ezúttal jóval nagyobb, mélyűrbe nyúló földkörüli pályán. Frank seperc alatt lemondott eredeti küldetéséről, olyan gyorsan, mintha égette volna a kezét.

Így az Apollo-8 és 9 legénysége megcserélődött, egy változtatással. Mike Collins háta egy évekkel korábbi katapultálás során megsérült, és gerinckorrekciós műtétre szorult. Miközben még mindig a nyakmerevítőjét viselte, és azon tűnődött, hogy egyáltalán vezethet-e még valaha akárcsak propelleres gépet is, Jim Lovell a helyére lépett az új Apollo-8 legénységébe. Mike-ot lesújtotta, amikor rájött, hogy számára kimarad az első holdutazás.

Ezek a változások egy sor történelmi tény eldőlt, és hozzájárultak ahhoz, hogy végül Neil Armstrong tehette meg a Holdon az első lépéseket. McDivitt tartaléka az eredeti felállás (Apollo-8) szerint Pete Conrad volt, aki három küldetéssel később az Apollo-11 parancsnoka lehetett volna. Amikor azonban Jim passzolta a holdutazást, és az Apollo-9-re került, Pete a tartaléklegénység parancsnokaként vele együtt szintén egy küldetéssel hátrébb sorolódott. Pete végül az Apollo-12 parancsnoka lett. Neil, aki az eredeti felállás szerint az Apollo-9-küldetésén Borman tartaléka volt, Borman-nel együtt egy fontos mezőt lépett előre, és három küldetéssel később ő repült az Apollo-11-gyel.

Vietnám betett Johnson elnöknek, és Richard Nixont Hubert Humphrey és George Wallace szorongatta a novemberi elnökválasztás során. De 1968 végének közeledtével, Lyndon még mindig a Fehér Házban volt, és úgy döntött, hogy a legfőbb ideje egy partit tartani a szintén texasi űrcowboyokkal. Ezen Borman és csapata, Schirra és emberei, valamint azok a cowboyok vettek részt, akik majd az Apollo-9-et lovagolják meg. És ne felejtsük el meghívni azt a három ifjú csókát, akiket az Apollo-10-es elsődleges legénységébe kerültek: Staffordot, Youngot és Cernant. Holdemberek.
December 9-én egy galaxisra való asztronauta bukkant fel az 1600 Pennsylvania Avenue-n megrendezett laza partin, amit páran a hírhedtté vált nyílt naphoz hasonlítottak, amikor Andrew Jackson szarvasbőrbe öltözött barátai lovon érkeztek meg a hallba, puskákkal lövöldöztek a balkonról, és a padlóra köpködtek. Itt semmi ilyesmi nem volt. Nem voltak lovaink, a titkosszolgálatok pedig úgysem hagyták volna, hogy bármire rálőjjünk, és legtöbbünk valószínűleg még csak a padlóra sem köpött. Az igazat megvallva, az asztronauta-bulikkal összevetve igen visszafogott volt.
 
Rég elmúlt már éjfél, amikor LBJ felment lefeküdni, de az élettől duzzadó Humphrey alelnök azonban nem engedte le a színpadról a tengerészgyalogos zenekart, és a csaposokat sem kímélte. Amikor végül eljött az idő a távozásra, a vendégek útja a Fehér Ház emeletéről egy elegáns márvány lépcsőházon át vezetett az alsó szinten található bejárathoz, ami a Rózsakerthez közelébe nyílt. Barbara beszélgetésbe merülve indult el lefelé a lépcsőn, én pedig úgy döntöttem, hogy a gyorsabb utat választom – a korlátot. Hubert nevetése és tapsolása, a titkosügynökök megrökönyödése és Barbara szemrehányó pillantásai közepette egyik lábamat átvetettem a fényesre csiszolt korláton, és hangos harci kiáltással lecsúsztam rajta. Egy fiatal tengerészgyalogos volt őrségben, aki fagyosan tisztelgett, amikor leevickéltem a lépcső alján – kissé spiccesen, de még mindig a saját lábamon állva: egy asztronauta, aki egy jelentőségteljes landolást hajtott végre. A hotelig egész úton Barbara korholását hallgattam, de még ma is jó ötletnek tartom. Andy Jackson haverjai büszkék lettek volna.

Egy nappal karácsony előtt az Apollo-8 egy sarlóalakú Holdhoz érkezett, majd mindössze 111 kilométerrel a felszín fölött pályára állt, és ezzel Borman, Lovell és Anders lettek az elsők, akik ilyen közelről tanulmányozhatták a kráteres holdtájat. Houstoni idő szerint este 8:11-kor, azután, hogy egy álló napig a Hold körül pöfögtek, még egyszer megkerülték a Hold túloldalát, és a Földkelte pillanatában, amikor helyreállt a rádió- és televíziókapcsolat, a földi karácsony a Teremtés könyvéből olvastak fel. „Kezdetben …” Úgy éreztük magunkat, mintha valamennyien egy új korszak születésénél lennénk jelen. De ezzel még nem voltunk túl a nehezén. Még haza kellett jönniük, és erre egyetlen esélyük az az egyetlen hajtóműgyújtás volt, ami majd az űrhajót elhajtja a holdkörüli pályáról, hogy aztán biztonságosan megkezdhessék utazását a Föld felé. Ezt földirányú gyújtásnak (TEI, Trans-Earth Injection) hívtuk, és a Hold mögött kellett sort keríteni rá, ahol nem volt rádiókapcsolat Houstonnal. Ha a hajtómű rendben működött, az űrhajónak Karácsony napján éjfél után tizenkilenc perccel kellett megjelennie a Hold mögül.

Habár semmit nem tehettem értük, a nap nagy részét a Küldetésirányításnál töltöttem, megigézve a holdkörüli pályán keringő Apollo-8 fedélzetéről érkező élmények hallatán. Aztán Barbarával az Ellington Légibázis fölötti kis kápolnába mentünk éjféli misére.
Az egész világ tűkön ült, ahogy közeledett a földirányú gyújtás ideje, hiszen mindenki tisztában volt azzal, hogy a három asztronauta élete Karácsony napjának kezdetén veszélyben volt. Beléptünk a kápolnába, de képtelen voltam a misére figyelni, és térdhajtás közben is lopva rá-rápillantottam az órámra. Amikor közel volt az idő, hogy a srácokkal helyreálljon a rádiókapcsolat, nem bírtam tovább: csöndben kijöttem a miséről, és kiszöktem a szabadba. Az adott körülmények között nem hiszem, hogy Istent ez különösképp zavarta volna. A parkoló sötétjében bekapcsoltam az autórádiót, nekidőltem a lökhárítónak, és felnéztem az égre, ahol a körömhegynyi Hold csüngött.
A gyújtás után mintegy húsz percbe telik, amíg ismét helyreáll a rádiókapcsolat. Ha sokkal tovább tartana, abból tudnánk, hogy nem sikerült a földirányú gyújtás, és embereink holdkörüli pályán ragadtak. Újra és újra rápillantottam az órámra, és a hátralevő idő számomra is épp úgy kínkeservvel telt, mint bárki másnak. Aztán a rádió recsegett – Jim Lovell hangja szólalt meg: „Kérem, vegyék tudomásul, hogy a Télapó létezik.” Igen! Megcsinálták!
A Saturn-V rakéta első repülése történelmi sikert hozott, és az Apollo-8 küldetése száraz faág módjára csattant az oroszok hátán. Megnyertük a versenyt, és előbb jutottunk el a Holdhoz, habár a tényleges landolás még hátra volt.

Mégis más kötötte le a figyelmemet. Habár a Moszkva felett aratott győzelem édes volt, a Bibliából felolvasás pedig mesteri húzás, engem az Apollo-8 által készített fényképek nyűgöztek le: a híres Földkelte fotók, amiken a kék Föld a kopár holdi horizont fölé emelkedett. Hasonló felvételeket már láttunk a Hold körül keringő kamerák jóvoltából, de ezek jóval igazibbak voltak, mivel robotok helyett emberek készítették őket.
Alig bírtam kivárni, hogy eljussak oda, és a saját szememmel is lássam."

A Puli minden erejével készül a Holdra. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a jövőben is, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod további fejlesztéseinket, akár rendszeres előfizetéssel is.

Segíts Te is, hogy Magyarország lehessen az első európai nemzet, amely eljut a Holdra!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.