Wally Schirra Főnixnek akarta elnevezni az Apollo-7-et. Tökéletes választás lett volna, mivel az Apollo-7 a tragikus Apollo-1 hamvaiból támadt fel. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - közel 41 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Wally Phoenix névre akarta keresztelni az Apollo-7-et, ez lett volna a legmegfelelőbb választás. Egy arab legenda szerint ez a fejedelmi madár 500 évig tartó életét máglyán fejezi be, majd hamvaiból új élet sarjad. Az ókori egyiptomiak számára a főnix a Napot jelképezte, ami minden este meghal, hogy aztán hajnalban újjászülessen. Tökéletes névválasztás volt, mivel Schirra új madara a tragikus Apollo-1 hamvaiból támadt fel.

A NASA sótlan technokratái sosem szerették megszemélyesíteni az űrhajókat. A fantázia nem volt az erős oldaluk, így kijelentették, hogy a 205. számú Saturn-rakéta és a 101-es parancsnoki egység (holdkomp nem volt a fedélzeten) az Apollo-7 nevet kapja. Az Egyesült Államok újra készen állt a űrrepülésre.

1968 folyamán szinte az egész űrprogram egyetlen célja az volt, hogy Wally, Walt és Donn sikeres startját lehetővé tegye. A NASA bérjegyzékén 33000 ember szerepelt, a magánszektorból 383 ezren vettek részt az Apollo-programban. Verejtékükkel akár egy hadihajó is elúszhatott volna. Ha az elkötelezettség rakéta-üzemanyag lenne, akkor az Apollo-7-et egészen a galaxis legtávolabbi zugába elrepítette volna – a Star Trek című új tévésorozat Enterprise űrhajójának mintájára.

Wally egy pokolfajzat lett. A szimpatikus, viccelődő, és hátakat csapkodó ember feszült, ellenszenves, igazi szörnyeteggé vált. Személyében olyan parancsnokkal tértünk vissza a világűrbe, akinek egy nagy kalapács volt a kezében, amit nem is félt használni. Wally az új Apollo-űrhajón dolgozók közül egy pillanat alatt bárkivel képes volt konfrontálódni, és azonnal tudomására hozta, ha ő, vagy legénységének valamelyik tagja nem volt elégedett valamivel. „Nem nektek kell majd repülnötök vele” – vetette oda ilyenkor. „Hanem nekünk! És legutóbb elevenen égtek meg azok, akik megpróbáltak volna felszállni vele. Na, ez velem nem fog megtörténni, tesó.” Donnra és Waltra is átragadt parancsnokuk kellemetlen stílusa.

A szereptévesztés láttán a mindig megfontolt Frank Borman vállalta magára a békéltető szerepét. Borman a menedzsmenttel közösen dolgozott az Apollo-7 parancsnoki és műszaki egységén, és tapasztalta, hogy Wally kirohanásai egyre inkább kontraproduktívak lettek. Frank elmondta Deke-nek, hogy Schirra épp eléggé nyomatékosította már, hogy mit akar, és mindenki teljes mértékig tisztában van a kívánságaival, végeláthatatlan igényei pedig kezdik ellehetetleníteni az érdemi munkát. Fékezzük meg a srácokat, hogy a North American végre befejezhesse az Apollo-7-et, máskülönben sosem száll fel. Ezt tanácsolta Borman Deke-nek, Slayton pedig így is tett. Nem ez volt az utolsó eset, amikor Wally és Deke a Phoenix küldetése kapcsán szembekerült egymással.

Végül elkészült a teljesen áttervezett új űrhajó: félmilliárd dollárból sok ezer módosítást hajtottak végre rajta. Az egész belsejét átalakították, így például új festést kapott, és tűzálló anyaggal borították a belsejét, ami tiszta oxigénben sem kap lángra. Újratervezték az ajtót is, amit az Apollo-1 legénysége nem tudott kinyitni: ezt immár három másodperc alatt ki lehetett pattintani. Tiszta oxigén helyett az asztronauták a start pillanatáig a jóval biztonságosabb nitrogén-oxigén elegyben ténykedtek. A rakéta tetején gubbasztó, és alakjában leginkább egy papírpohárra emlékeztető parancsnoki egység ötezer kilót nyomott, de csak négy méter volt az átmérője. Kaliforniából az utolsó átvizsgálásra és a starttal kapcsolatos előkészületekre a Cape-re szállították. Végül még maga Wally is egyetértett abban, hogy az űrhajó biztonságos, és minden rendben van vele. 1968. őszére tűzték ki a startot, a tréning pedig magasabb fokozatra kapcsolt.

A szimulátoron töltött idő kiváltságnak számított, mivel nem csak az Apollo-7 legénységének kellett gyakorolnia – igaz, prioritást élveztek a rendelkezésre álló eszközök felett. Tartaléklegénységüknek – Tomnak, Johnnak és jómagamnak – szintén palléroznia kellett tudását, hiszen mi nem csak az elsődleges legénység felkészítésében segédkeztünk, hanem egyúttal saját, Apollo-10-es küldetésünkre is készültünk.
Deke több küldetés legénységét is kijelölte, ők szintén tréningezték magukat. Az Apollo-8 elsődleges legénysége Jim McDivittből, Dave Scottból és Rusty Schweickartból állt, Pete Conrad, Dick Gordon és Al Bean pedig a tartaléklegénységbe került. Szorosan a nyomukban az Apollo-9, Frank Borman, Mike Collins és Bill Anders küldetése következett, tartalékuk Neil Armstrong, Jim Lovell és Buzz Aldrin lett.

A küldetési terv így festett:
Az Apollo-7 egy Saturn-1-B rakétával szállna fel, hogy küldetésével új korszakot nyisson a világűrben: tizenegy napos földkörüli repülése során teljesen leteszteli majd a parancsnoki és műszaki egység rendszereit.
Pár hónap múlva McDivitt csapata az Apollo-8 fedélzetén elsőként emelkedne a magasba a hatalmas Saturn-V rakéta tetején, és ők már az első holdkompot is magukkal vinnék. Földkörüli pályán aztán leválasztanák a holdkompot a parancsnoki egységről, majd a külön a holdkomppal is repülnének, hogy aztán űrrandevút hajtsanak végre az anyahajóval.
Utánuk következne az Apollo-9 küldetése, Borman legénységével a fedélzeten. Feladatuk az előző küldetés megismétlése lenne, azzal a különbséggel, hogy ezúttal jóval magasabb pályán, a Földtől mintegy 6500 kilométerre kerülne rá sor, hogy így szimulálják a mélyűrben uralkodó körülményeit.

Ha ezek a tesztek sikerrel zárulnak, esélyes volt, hogy az Apollo-10 végül elrepüljön a Holdhoz. És le is szálljon rá! Tom Stafforddal mi tehetjük le holdkompunkat elsőként a felszínre, és tehetjük meg azt a pár, történelmi jelentőségű lépést. Természetesen, semmi nem volt kőbe vésve: az első holdraszállásra ugyanúgy szóba jöhetett Neil Armstrong Apollo-11-ese, és Pete Conrad Apollo-12-ese is. Minden az időzítésen, a körülményeken és a korábbi küldetések kimenetelén múlt.

Mivel a fentiek nem rajtam múltak, nem tehettem mást, mint holdkomp-pilótaként koncentráltam újdonsült feladatomra, noha még egy holdkompot sem láttam testközelből. Így aztán pár hónappal az Apollo-7 startja előtt, amikor már a lehető legjobban felkészültem a parancsnoki egységben rám váró feladatokra, némi időt szakítottam arra, hogy felkeressem a New York állambeli Bethpage-t, ahol a Grumman Corporation székhelye volt: itt készültek a holdkompok."

A Puli csapata mindeközben töretlenül folytatja fejlesztéseit. Ennek keretében a marokkói sivatag után holdjárónk földi prototípusát a Hawaii szigetén található, NASA által is támogatott PISCES központba juttatjuk el, ahol aztán jól megfuttatjuk a távoli terepen. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a távoli szigeten, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod tereptesztünket, akár rendszeres előfizetéssel is; a teszt helyszíni költségeihez pedig az indiegogo közösségi finanszírozási kampányunk segítségével járulhatsz hozzá.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.