Kérdőjelek a világűrben

2013.07.30. 23:45

The_Last_Man_on_the_Moon_cover.jpg

Az Egyesült Államok űrprogramjának történetében a Gemini-9 küldetés során fordult elő először, hogy két asztronauta megkérdőjelezte a rájuk bízott feladatot. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Elég volt egy pillantást vetni a még mindig houstoni időt mutató Omega Speedmaster karórámra, hogy kiderüljön: még péntek éjfél sincs, ami még mindig a start napja volt.
A harmadik és egyben utolsó űrrandevú ígérkezett mind közül a legnehezebbnek, mivel ezúttal egy Apollo parancsnoki egység pilóta teendőit szimuláljuk, amiket az alacsonyabb pályán rekedt holdkomp megmentése érdekében kell alkalmaznia. Orral előre repülünk a magasból, megpróbáljuk megtalálni célpontunkat, a Pacát, ami valahol a kék tengerek, fehér felhők és a Föld nevű bolygó vakító, napfényben fürdő szárazföldjének hihetetlenül fényes háttere előtt rejtőzködik valahol.

A radart ezúttal használhattuk, de komoly kétségeink voltak a számítógép adatait illetően. Így a navigációnak ezt a trükkös részét a bonyolult, lassú és embert próbáló manuális számításokkal kellett elvégezni. A cél keresése közben olyan érzésünk volt, mintha egyenesen a Föld felé zuhannánk, és az alligátort csak akkor pillantottuk meg, amikor már öt kilométerre voltunk tőle. De a munkát elvégeztük, és ezzel példátlan módon, huszonnégy órán belül a harmadik űrrandevút hajtottuk végre.
A gyakorlat azonban a vártnál sokkal tovább tartott, és az üzemanyag is riasztó mértékben apadt. Még maga az űrhajó is fáradtnak tűnt. A start pillanatában közel 310 kilogramm üzemanyagunk volt, de ebből már csak 23,5 kiló maradt, ami épp arra volt elég, hogy befejezzük a küldetést, addig azonban még egy komplikált űrséta és a légkörbelépés is ránk várt.

Fizikai állóképességünk az üzemanyagszintnél is jóval gyorsabban hanyatlott, így privátban megbeszéltük Tommal hányadán állunk – ezt Houston se hallhatta. Úgy éreztük magunkat, mintha az elmúlt nap során teáskanállal kellett volna árkokat kiásnunk dicső űrbéli tettek helyett. Alig tudtuk nyitva tartani a szemünket, és ziháltunk a kimerültségtől, ahogy a kutyák szoktak egy meleg nyári napon.
Tom parancsnokként magához ragadta a kezdeményezést, és szombat hajnal tájékán bekapcsolta a mikrofont, és ezzel a frászt hozta mindenkire, aki csak hallotta: „Per pillanat eléggé kivagyunk” – hozta a földi irányítók tudomására, minden érzelmet nélkülöző oklahomai akcentusával „A belünket is kidolgoztuk. Attól tartok, hogy ezen a ponton nem lenne helyes az űrsétával folytatni. Genoval átbeszéltük a dolgokat, és úgy gondoljuk, mindkettőnknek jobb lenne, ha egy kicsit elhalasztanánk. Esetleg várhatnánk holnap reggelig.”

Megpróbáltuk a küldetésigazgatókat a szükséges információkkal ellátni, mondván, hogy „Vegyük számba a változókat, és változtassunk a repülési terven úgy, hogy az a kialakult körülményeknek megfeleljen.” Az eredeti küldetési tervet már jóval korábban kidobtuk az ablakon. Megjegyzésünk, ami annyira természetesnek hat a minden eshetőséget mérlegelő berepülő pilóták szájából, teljesen mást jelentett pár ember számára odalenn, a földön. Az Egyesült Államok űrprogramjának történetében ez volt az első alkalom, hogy két asztronauta megkérdőjelezte a rájuk bízott feladatot!

Az izgalom földrengésszerű erővel söpört végig. Mivel a NASA nem egy katonai szervezet volt, a lázadás vagy a parancs-megtagadás bűnével nem lehetett minket vádolni, és abban viszont mindenki egyetértett, hogy egyedül csak mi voltunk abban a helyzetben, hogy értékeljük a fedélzeten történteket. De mégis: nem olyan ez, mintha feladtuk volna? Az asztronauták nem adják fel. Ugyanakkor a Gemini-9 kabinjába zárva Tommal túlságosan fáradtak voltunk ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzunk.

A Küldetésirányítás összezavarodott. Ha Stafford és Cernan túl fáradtnak érzi magát ahhoz, hogy biztonsággal folytassák a küldetést, akkor a kialakult helyzetben a földi személyzet kiáll mellettük. Neil nyugodt hangja szólalt meg: „A földi irányítás azt javasolja, hogy tegyük át az űrsétát a harmadik napra. Egyetértetek ezzel?”
„Teljes szívünkből egyetértünk a javaslattal” – felelte Tom. Pihenőidőt kértünk, búcsút intettünk az alligátornak, biztonságos távolba húzódtunk tőle, majd úgy elaludtunk, mint két újszülött."

A bejegyzés trackback címe:

https://pulispace.blog.hu/api/trackback/id/tr525436673

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása