A Gemini-9 küldetése alatt Buzz Aldrin olyan életveszélyes ötlettel rukkolt elő, ami miatt kis híján nem mehetett a Holdra, de még a világűrbe sem. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"ORRKÚP FRUSZTRÁLJA AZ ŰRUTAZÓKAT. Ilyen újságcímek vetettek árnyékot startunkra és a gyorsasági rekordnak számító űrrandevúra, egyúttal bebizonyítva az egész világ számára, hogy a Gemini-9-et sújtó átok még távolról sem a múlté: ezúttal egy nagy, bukfencező, égi alligátor formájában jelentkezett, ami nagyokat harapott a világűrből. Felmerült, hogy Tom talán közelebb sodródhatna a Pacához, és megbökhetné a Gemini orrával. Ezt az ötletet azonban elvetették, mivel értékes ejtőernyőink a Gemini elején voltak, és érintetlennek kellett maradniuk, ha élve akartunk visszatérni.

Így aztán pár órát üldögéltünk az alligátort nézegetve, miközben 273 kilométerrel alattunk konferenciákat tartottak. Ezek egyikén komoly, bejósolhatatlan következményekkel járó ötlettel álltak elő. Deke Slayton szerint Buzz Aldrin találta ki, hogy egy űrséta keretében menjek át a Pacára, majd a felszerelésünkben lévő sebészi ollóval vágjam át a rugós fémszíjat. Egy földi kísérlet során bebizonyosodott, hogy az eszköz valóban képes átvágni a rögzítőpántot, de egyúttal az is kiderült, hogy a Pacán hemzsegnek a veszélyes élek. Deke azt mondta, hogy a program vezetői megdöbbentek az ötlet hallatán, ami nem vette számításba a fémszíj két felét összetartó robbanótöltetben rejlő komoly veszélyeket, a Paca bukdácsoló forgómozgását, szinte teljes tapasztalatlanságunkat az űrséták terén, ahogy azt sem, hogy az erő hatására szétpattanó szíj, visszacsapódhat, és kilyukaszthatja a szkafanderemet. Ez egy újabb recept volt arra, miként válhatnék rövid úton Cernan Szatelitté. Deke az eset után elmesélte, hogy nem volt könnyű meggyőzni Bob Gilruthot, az Emberes Űrrepülés Központ vezetőjét arról, hogy Aldrin a Gemini-12 legénységében maradhasson.

A száját tátó dühös alligátortól cirka 21 kilométerre eltávolodtunk, és belekezdtünk a második űrrandevú kísérletbe. Ezúttal azt szimuláltuk, hogy mi lenne, ha a radarrendszer nem működne, és kizárólag a szemünkre, a csillagokra, a számítógépre, valamint a jó öreg ceruzámra és jegyzetblokkomra kellene hagyatkoznunk az űrrandevú során. Mindezt azért tettük, hogy bebizonyítsuk: így is meg lehet csinálni. Egy másik küldetés alkalmával ez a gyakorlat akár asztronauta-társaink életét is megmentheti. Kiderült, hogy kurva nehéz feladat, ami elképzelhetetlenül sok mentális és fizikai erőfeszítést kíván. Pusztán a radar segítsége nélkül megtalálni egy pontot az univerzumban hatalmas problémát okozott, milliónyi lehetőséggel. Sose találjuk meg, ha akár egy rövid időre is a rossz pályán repülünk. Végül csak sikerült rálelnünk a még mindig csapkodó alligátorra, még egyszer megközelítettük, miközben Houstonnal értekeztünk, illetve egymással privátban megvitattuk a dolgokat az intercom segítségével.

Valami váratlan dolog történt a mi kis Geminink belsejében. Tomot és engem kimerített a küldetésre való felkészülés megfeszített munkája, a korábbi startkísérletek feszültsége, majd a tényleges űrrepülés, illetve a komoly fejtörést okozó űrrandevú gyakorlatok. Tökéletes fizikai állapotban voltunk, de úgy éreztük magunkat, mintha egy kamion ment volna át rajtunk; a nappal és a sötétség folyamatos váltakozása miatt csődöt mondott a biológiai óránk. A továbbiakban már nem nagyon tudtuk, milyen nap van. A Küldetésirányításnál az orvosi szenzorok adataiból rájöttek arra, hogy kifáradtunk, és pihenőidőt rendeltek el számunkra. Egy melós szombat állt előttünk, benne az én űrsétámmal.

Több se kellett nekünk, készen álltunk, hogy megfogadjuk a tanácsukat, de előtte Tom a segédhajtóművekkel távolabb húzódott az Alligátortól, mivel nem akartuk, hogy alvás közben a közelünkben bukdácsoljon. 148 kilométerre parkoltunk le tőle. A napellenzőket felraktuk az ablakokra, és ínyenc csirkefalatokat és húsgombócokat küldtünk le gyomrunkba: lényegében szárított húscsomag volt egy fogkrém-tubusra emlékeztető valamibe csomagolva. Vizet fecskendezünk bele, összerázzuk, majd ezt a pépes izét betoljuk a szánkba. Így nem lesz darabos, igaz, íze sem sok van. Ezután súlytalan karomat a szkafanderem vezetékei alá rögzítettem, és megpróbáltam elaludni a Serendipity Singers andalító zenéjére. Még csak péntek délután öt óra volt.

Pihenésünk asszonyaink és családunk számára is kikapcsolódást jelentett odalenn Texasban. Most mindenki fellélegezhetett, és ehetett valamit az étkezőasztalt roskadásig borító ételekből. Faye meglátogatta Barbarát, mivel az egész bolygón csak ők érthették meg, hogy a másik min megy keresztül.
Tomot és engem hivatalosan hét óra múlva ébresztettek, a Küldetésirányítás a Tijuana Brass „The Lonely Bull” című számát játszotta le, mi azonban még mindig pokolian éreztük magunkat. Lehet, hogy a dobhártyánkba üvöltő mexikói trombiták is közrejátszottak ebben. Megpróbáltuk kikapcsolni magunkat, és lazítani, de alvásunk inkább afféle készenléti állapot volt, és a telihold okozta őrület megvilágította a mi kis földkörül keringő otthonunkat, ami még mindig óránként több mint 28 000 kilométeres sebességgel száguldozott. A testem kényelmetlenül szűk helyre volt bezsúfolva, ahol szinte moccanni sem tudtam: képzeletbeli hangyák masíroztak szemgolyóm mögött, agyam pedig épp annyira volt használható, mint egy vattacsomó."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.