A Mercury-programban használt számítógépek a kor szintjéhez mérten nagyteljesítményűek voltak, és komplett termeket foglaltak el. Sebességüket és adatfeldolgozási kapacitásukat könnyedén lekörözi bármelyik manapság használatos asztali számítógép. Erről is ír Gene Kranz, a NASA küldetésigazgatója "Failure is not an option" című könyvében, amiből az alábbiakban fordítunk le pár részletet magyarra:

"Olyan világot hagytam magam mögött, ahol a repülők percenként nagyjából nyolc kilométert tettek meg. Ebben a mostani, ismeretlen világban azonban másodpercenként teszünk majd meg ennyit. Egy küldetés során a visszaszámlálás, vagy egy repülési teszt alkalmával annyi minden történik olyan sebességgel, hogy nincs elég idő arra, hogy újra átgondoljuk vagy átbeszéljük a dolgokat. Nem akartunk vitát. Így a küldetés előtt tartottunk megbeszéléseket, hogy eldöntsük, mi a teendő akkor, ha valami esetleg balul sülne el.
Papírra vetettük ezeknek az értekezletek eredményét, és a start során pontosan ilyesmikre volt szükség, afféle egyéni "Rendben/Nincs rendben" listára. A folyamatban nem volt helye az érzelmeknek, nem volt helye a félelemnek vagy a kételynek, nem volt idő arra, hogy megálljunk, és újragondoljuk a dolgokat. A start egy életfontosságú pillanat, olyasmi, mint egy bevetés. Mivel nincs idő gondolkodni, minden vészhelyzetre előzőleg kell felkészülni – és ezekre a vészhelyzetekre teljes mértékben számítani is kell, mielőtt megnyomjuk azt a gombot. Teljes mértékig tisztában kell lenni a start irányítását és a körzet biztonságát felügyelők feladataival. Egy start során a kapszula megmentésére az egyetlen alternatíva a küldetés megszakítása volt, épp ezért meg kellett határoznunk azokat a pontokat, ahol beavatkozhatunk még azelőtt, hogy a légtér biztonságáért felelős tiszt a startot követően felrobbantaná a rakétát a kapszulával együtt, ha esetleg elszabadulna a pokol, és rosszul alakulnának a dolgok.

Az első hét végére épphogy csak nagyvonalakban leírtuk a visszaszámlálással kapcsolatos eljárásrendet és a küldetéseket érintő szabályzatot, máris el kellett szimulálni egy visszaszámlálást. Végre kissé fellélegezhettem. Johnson töviről-hegyire kifejtette nekem Kraft pár kurta szavának jelentését, így végre megtudtam, mi a dolgom. Mindössze kábé hat nap telt el azóta, hogy Gordo Cooper rakétasebességgel fuvarozott engem, de a feladatom kezdett körvonalazódni számomra. A Mercury Küldetésirányítás rendszereivel való pár napos tevőleges ismerkedés után most teljes gőzzel neki kellett látni a Mercury Küldetésirányítás csapatával kapcsolatos koncepció kimunkálásának. A Mercury Küldetésirányítás létező realitássá kezdett összeállni. Frissen megszerzett tudásom, mégha papírvékonyságú is volt, de legalább olyan jól használhatónak bizonyult, mint bárki másé. Eljött az ideje, hogy kipróbáljuk. Felhívtam Kraftot, és azt mondtam, hogy elkészült a visszaszámlálás forgatókönyve és a működési szabályzat.
Röviddel azelőtt, hogy az első startkísérletben érintett csapat többi része megérkezett volna Langley-ből, egy alapos felfedezőútra indultam azon a későbbi irányítóközpontokhoz képest viszonylag kis területen, ami akkoriban a Mercury Irányítást jelentette.

Amikor egy vadászpilóta megérkezik egy bázisra, első dolga megnézni az új gépet, amivel rövidesen repülni fog. Körbesétálja, megtapogatja, felmászik a szárnyra, benéz a pilótafülkébe, hiszen tudja, hogy rövidesen ő dolgozik majd a géppel. Ilyenkor kissé beképzeltek vagyunk, hiszen tisztában vagyunk azzal, hogy azon kevesek közé tartozunk, akiknek megadatott, hogy a nagysebességű repülés rendkívül izgalmas új világában éljünk.
Ugyanezt éreztem a Mercury irányítóterében körbesétálva is. Az volt az érzésem, mintha egy repülővel ismerkednék, és végre valahára otthon éreztem magam. A telemetria, a kommunikáció és a kijelzők hasonlítottak a Holloman Légibázison megszokottra, a vezérlőterem azonban egyedülálló volt. Ez egy nagyjából 18 méter élhosszúságú, négyzetalakú terem volt, aminek központi falát egy világtérkép uralta. A térképen egy csomó kör jelölte az űrhajók útját megfigyelő állomások világméretű hálózatát, alattuk, keretben pedig egy rakás, a kívülállók számára értelmetlen szimbólum volt látható. Drótokon egy játékűrhajóra emlékeztető makett függeszkedett, ami valódi társa pályáját követve haladt végig a térkép előtt.

A térképet két oldalról táblák szegélyezték, ahol tizenhat kritikus mérési értéket csúsztatható gömbökkel jelenítettek meg – akárcsak egy golyós számológép esetében, függőleges irányban mozgó drótokkal, aszerint, hogy a kapszula a Föld melyik pontján járt. Kevesebb, mint négy év alatt ez a technológia elavulttá  válik – mindössze az irányítóközpont alapgondolata marad csak meg. A különböző mutatókat végül számítógép-vezérelt televízió képernyők váltották fel, ezek révén az irányítók gyakorlatilag azonnali hozzáfértek az űrhajóval kapcsolatos adatmorzsákhoz. Ily módon a földi irányítás számára a későbbiekben lehetővé válik, hogy az űrhajó legénységével együttműködve segítsenek teljesíteni a küldetések feladatait. De ez még ekkoriban a jövő zenéje volt, a küldetéseket törékeny kommunikációs renddszerek, első generációs, hatalmas számítógép, logarlécekkel és ösztönből kellett irányítanunk. Az űrrepülés lindberghi állapotában voltunk.

Repülés tesztelő múltam miatt az irányítóterem nagyvonalakban ismerős volt számomra, leszámítva azt az egymás fölé magasodó pulpitusokon álló három asztalsort. Minden asztal más volt. A felső sorban lévő irányítópultok mindössze a talapzatból álltak, és csak kommunikációs berendezések voltak rajtuk. Amikor első alkalommal megérkeztem a Cape-re, Paul Johnson körbevezetett az irányítóteremben, és megmutatta az eljárásrendet felügyelő pultot. Én pedig ott ültem, és közben a szürke kijelzőt és az íróasztalt bámultam. Az egyedüli műszer egy óra és egy intercompanel volt, amit egy tárcsás (!) telefon tett teljessé. Ez volt a modern munkaállomás, amit Paul és kollégái a Western Electricnél az alapoktól kezdve megterveztek. Ez az irányítópult a középső sor bal oldali végén volt, a lehető legközelebb a távírószobához. Miközben ott ültem a konzolomnál, ketten odajöttek hozzám, és bemutatkoztak.

Andy Anderson, a kommunikációs központ vezetője  magas és vékony ember volt, hosszú, vörösesszőke hajjal. Sokat próbált, veterán távíró-kezelője egy alacsony, tüsihajú déli srác volt, akit mindenki egyszerűen csak „Eshelman”-nak hívott. A start során a kulcsfontosságú adatokat Eshelmannak továbbítottam, aki begépelte azokat, és a vezetékes hálózaton illetve rádión keresztül a Bermudában, Afrikában, Ausztráliában, valamint az Atlanti- és a Csendes óceán szigetein és hajóin állomásozó távoli megfigyelőállomások részére továbbította.

Eshelman egy koncertzongorista ügyességével és kecsességével görnyedt a távíró billentyűzete fölé, és közben valós idejű kapcsolatban állt a Bermudán lévő távírásszal. Mintha csak beszélgetnének. A Mercury-program során használt berendezések ugyan egyszerűek voltak, de a magasan képzett emberek elkötelezett hozzáállása egyfelől ellensúlyozta a rendelkezésünkre álló felszerelés hiányosságait, másfelől kordában tartotta a nagyon is valós veszélyeket. Ennek azonban ára volt: nagyon verejtékes és rendkívül kockázatos munkát igényelt, ez aztán olyan összhangot teremtett a földi irányítás és a kapszula legénysége között, amit korábban még a kísérleti repülőgépek tesztelésekor sem tapasztaltam.
A következő két évben Anderson, Eshelman, illetve jómagam felügyeltük gyakorlatilag az összes a cape-i Mercury Irányításból kifutó táviratot. Ez volt a földi irányítás lelke, ami a megfigyelőállomások törékeny láncolatát fogta össze, és irányította a távoli helyeket a kommunikációs rendszerek egész skálájával. Kissebességű távíró alkotta a rendszer gerincét, az irányítók pedig hozzászoktak ahhoz, hogy gyorsan továbbítsák az üzeneteket az egyes megfigyelőhelyek között, mihelyt az űrhajó elhaladt a fejük felett.

Az űrhajó útját megfigyelő hálózat hangrendszere a Goddardnál egy hatalmas kézi kapcsolótáblából állt, kezelője őrületes tempóban és elképesztő variációban csatlakoztatta a kábeleket a helyükre. Egy vastag kábelköteg volt a karja köré tekerve, amivel a méretes kapcsolótábla egyik pontját egy másikkal kötötte össze. Manuálisan létesített kapcsolatot a megfigyelő-állomásokkal, akik személyzetével így beszélni tudtunk, a hibás csatlakozási pontok helyett alternatív megoldásokat talált. Ez a „Goddard hangjaként” ismert, figyelemreméltó srác volt a másik őrangyal.

Mivel sosem lehettünk biztosak abban, hogy minden résztvevő hallotta-e a szóbeli üzenetváltásokat, ellenőrzésképp az összes lényeges kommunikációt egy táviratba írtam át. A Mercury Irányításnál nem voltak számítógépeink. Így a startról, a földkörüli keringésről és a légkörbelépésről készített radarjeleket elemzésre a megfigyelő-állomások közbeiktatásával továbbítottuk az egész világon körbe, a Goddard számítógépeihez, innen aztán a Mercury Irányításhoz érkezett a jel, ami aztán a táblákon is megjelent. Ezek a számítógépek a kor szintjéhez mérten nagyteljesítményűek voltak, és komplett termeket foglaltak el. Sebességüket és adatfeldolgozási kapacitásukat könnyedén lekörözi bármelyik manapság használatos asztali számítógép. Így aztán a hibahatár a korlátozott erőforrások miatt még szűkebb lett."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.