A Gemini-program űrhajósai alatt, a Titan rakéta gyomrában közel 115 000 liter jéghideg, mérgező nitrogén-tetroxid és az "Aerozene 50" nevű keverék volt. Erről is ír Gene Cernan, aki 1972. december 7-én - 40 éve - indult a Holdra az Apollo-17 parancsnokaként, Harrison Schmitt és Ron Evans társaságában. Az alábbiakban "The Last Man on the Moon" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A híradósok csapatosan lepték el Bellwood és Nassau Bay pázsitos részeit. Egy kereskedő ebből az alkalomból Anyának és Apának kölcsönadott egy színes televíziót, a rokonok és a barátok pedig összegyűltek náluk, hogy velük együtt nézzék a fejleményeket. Apa egy hét szabit vett ki, így rengeteg ideje maradt arra, hogy az egész küldetést figyelemmel kísérje. Proviso High-nál, ahol az utóbbi hónapokban kétszer is beszédet mondtam, a diákok gyülekeztek az előadóban, hogy az asztalokra helyezett tévéken végignézzék a startot.
Barbara a barna bőrét kihangsúlyozó fehér ruhájában a Barbuda Lane-i házunkban elhelyezett tévékészülékek elé telepedett le. Az édesanyja mellette volt, és idegesen tördelte a kezét. Ry Furlong – aki a kaliforniai Coronadoban élt, ahol Skip egy repülőgép-hordozó személyzetének tagjaként állomásozott – és Del Mar-i házinénink, Mrs. Cook, Barbarához repült. Más asztronauta-feleségek is csatlakoztak hozzájuk. A hároméves Tracym egy fényes szalaggal a hajában az időt színezgetéssel ütötte el, illetve Amy Beannel, a legjobb barátnőjével játszott – Al Bean asztronauta és felesége, Sue kislányával. Fred Rheinstein, az NBC producere három üveg pezsgőt küldetett Barbara részére, hogy a megfelelő pillanatban bontsák fel őket: egyet a start, egyet az űrséta, egyet pedig a vízreszállás alkalmával.

T-mínusz-15-nél tartott az Atlas-Agena visszaszámlálása. A Titan, amibe előbb behajtogattak, majd bezártak bennünket, készen állt arra, hogy 100 perccel az Atlas startja után  útnak induljon. Alattunk, a Titan rakéta gyomrában közel 115 000 liter jéghideg, mérgező nitrogén-tetroxid és az "Aerozene 50" nevű keverék pihent csöndesen. A kétféle folyadék elég rossz viszonyban van egymással: amikor a szelepek kinyílnak majd a tartályok belsejében, és kiömlik a tartalmuk, a nitrogén-tetroxid az "Aerozene 50"-nel érintkezve berobban. Ez az ellenőrzött robbanás hajt minket ki a világűrbe. A másodpercek komótosan teltek, egy képzeletbeli homokóra homokszemcséi sziklaméretűnek tűntek: várakozás váltotta a gyomoridegességemet. De még mielőtt a Gemini-9 akárcsak egy centit is megmoccanhatott volna, a 13 millió dolláros Atlas-Agenának kellett felszállnia, ami mintegy két kilométerre állt tőlünk. A Légierő arzenáljából a legmegbízhatóbbnak az Atlas hordozórakéta számított, ez repítette John Glennt és a többieket is a világűrbe. A típus immár egy évtizede volt használatban, ez idő alatt pedig háromszáz startot is megélt, és 95 százalékuk sikeresen szerepelt, ami figyelemre méltó teljesítmény. A legutóbbi hatvan start során mindössze két meghibásodás történt.

Az Atlas-Agena együttes teste hegyes orrától a kis stabilizáló vezérsíkokig áramvonalasan ívelt, de számos, különálló részből állt. Az Atlas hordozórakéta volt az alján. Erre került a 7,6 méter hosszú Agena, aminek tetején a dokkológallér volt, ahova az űrrandevú során a mi Gemini-űrhajónk illeszkedik majd. Az indítóálláson a tompa dokkológallért egy aerodinamikus üvegszálból készült fedő borította, ez kölcsönözte az Atlas-Agenának a sima, hegyes orrot, ami a vastag légkörön való áthaladáshoz szükséges. A pályára állás előtt apró robbanótöltetek szakítják szét a kagylóhéj-szerű szerkezetet egyben tartó két vékony acélpántot, majd a két héj leválik, és láthatóvá válik a dokkológallér.

Tommal hallottuk a rádióforgalmazást, ahogy az Atlas-Agena visszaszámlálásának végéhez közeledett a startot felügyelő csapat. Minden jónak tűnt. Tekintetemmel végigfutottam a műszereken és a kijelzőkön, kezemet pedig tisztes távolságban tartottam a lábaim között található D-gyűrűtől: ezt megrántva katapultülésem kirepülne az űrhajóból, és vele együtt én is. Vészhelyzetben meghúznám ezt a valamit, de ebből inkább nem kértem. Mindig is úgy tartottam, hogy hülyeség a start okozta remegés és rázkódás közepette kezemmel szorosan markolászni a gyújtómechanizmust. Azért voltam a madárkán, hogy repüljek vele, nem pedig azért, hogy kiugorjak belőle.

Nyugalmi állapotban percenként hatvanöt és hetven közötti pulzusszámom enyhén begyorsult. A repülési terv értelmében azután, hogy az Agena pályára áll, és ledobja magáról a kiégett Atlas hordozórakétát, az első földkörüli keringés végén ismét a Cape fölé ér. Amikor pontosan kilencvenkilenc perccel és kilenc másodperccel a startja után elrepül Florida fölött, mi is utunkra indulunk, és belekezdünk egy közel 130 000 kilométeres üldözésbe, hogy aztán három és fél földkörüli keringés alatt utolérjük. Itt az idő! A televízió kamerák a két karcsú, szinte egymás mellett várakozó rakétáról mutatták a nézőknek, a Küldetésirányításnál ülő Al Chop higgadt hangja pedig arról biztosította a világméretű közönséget, hogy minden rendszer működése rendben lévőnek tűnik.
 
Hatvan másodperc a startig – kiabálta otthon Barbara, amikor az Atlas-Agena indítását megelőző utolsó percébe ért a visszaszámlálás. „Lányok, drukkoljatok.” Martha Chaffee hangosan követte a visszaszámlálást, miközben férje és asztronauta-társam, Roger, a családunk gondját viselte, és készen állt az esetleg felmerülő kérdések megválaszolására, hogy azonnal elhessegessen mindenfajta félelmet. Barbara egyik kezével megragadta Tracy-t, a másikkal meg az anyját.
„Öt” – kántálta Martha. „Négy… három… kettő… egy.”

Délelőtt 10:15-kor dübörgés kíséretében fortyogva előtört a füst, és az Atlas-Agena valóságos színkavalkádot hagyott maga után, ahogy gond nélkül elhagyta a Cape-et. A föld beleremegett, és éreztem a vibrációt, ahogy végigfut rakétánk csúcsán: sisakomba zárva még egy tompa dübörgést is hallottam. Az ezüstös színű célrakéta meredek szögben emelkedett a Napnál is fényesebb lángnyelv tetején egyensúlyozva, majd átlyuggatta az egyik apró, fölöttünk kószáló bárányfelhőt. Elégedetten biccentettem. Menj, babám, menj! Odafent találkozunk.
„Nézd azt a rakétát, Tracy” – mondta Barbara, miközben lányunkat átölelve a tévé képernyőjére mutatott. A nappaliban mindenki felujjongott és tapsolni kezdett, ahogy az Atlas egyre gyorsult. Az eufória, ami önkéntelenül magával ragadja a startok nézőit, hatással volt még a gyepen álló riporterekre is: az Atlas gázt adott, és egyre nagyobb sebességre kapcsolt. Menj. Menj. Menj.
„Papa! Papa!” – kiabálta Tracy torkaszakadtából, a díványon ugrálva.
„Nem, ez nem a Papa” – mondta Barbara.
„Hát akkor ki?”
„Senki.”
Hál’ Istennek nem volt rajta senki.

Mindössze 130 másodperccel később ugyanis az Atlas két főhajtóműve közül az egyik bekattant. A harangalakú burkolat, ami szabályozza, hogy a rakéta tolóereje milyen irányba hasson, imbolyogni kezdett, majd egy nagyot rándult – eközben a hajtómű még mindig teljes erővel dolgozott. Ez az Atlast egy bukfencbe vitte, amiből már nem volt visszaút. Tíz másodperccel később a hajtóművek a terv szerint leálltak, az Agena levált, de már túl későn: túl alacsonyan repült és túl gyorsan – semmi nem stimmelt. Az egész mindenség úgy, ahogy volt, belecsapódott az Atlanti-óceánba egy kunkori füstcsíkot húzva maga után, mintha bizony kérdőjelet rajzolt volna az égre olyan 260 kilométer távolságra a Cape-től. „Elvesztettük” – jelentette be Al Chop halkan a döbbent nézőknek. „Elvesztettük a madárkát.”

Ezzel semmivé lett az úticélunk, nem volt hova mennünk. Tommal csak ültünk a teletankolt Titan interkontinentális ballisztikus rakéta tetején teljes felszerelésben, és tudtuk, hogy Murphy törvényének legfrissebb bizonyítékával állunk szemben: ami el tud romlani, az el is fog romlani. Az amerikai rakéták még mindig fel tudnak robbanni."

Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.