Hornet plusz három
2013.03.17. 14:30
Az Apollo-11 a landolást követően átbukfencezett önmagán, és fejjel lefelé állt: a három asztronautát hevedereik tartották, mögöttük az üléseik, a műszerfal pedig alattuk volt - ahelyett, hogy a fejük fölött lett volna. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo-11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:
"Amikor kiengedjük két segédernyőnket, azok rendben teszik a dolgukat, és Buzz ezt jelenti is. A műszerek lekötik minden figyelmemet, így észre sem vettem, amikor a két ötméteres ernyő kinyílt, de most az ablakon át kinézve látom, ahogy csapkodnak: épp annyira stabilizálnak minket, hogy a három főernyő biztonságosan kinyílhasson. Egy apró rántás, és már ott is vannak! Istenem, ezt a látványt érdemes jól megnézni: egyetlen megnyugtató csokorban három, hatalmas, egyenként huszonnégy méter átmérőjű narancs- és fehérszín paca. Két jól működő ernyővel is túlélhetjük a vízreszállást, de azért a három sokkal jobb!
Neillel egy sörben fogadtam, hogy amikor majd a Columbiával becsapódunk a vízbe, nem bukfencezünk át a Stabil II-esnek hívott helyzetbe. Igazából Buzz és én kontra Neil a felállás, mivel hihetetlenül gyorsan kell cselekednünk Buzzal, ha azt akarjuk, hogy a 33 km/h erősségű szél ne sodorja el az ernyőket oldalra, aminek következtében könnyen mi is fejjel lefelé találhatjuk magunkat. A leérkezés pillanatában Buzznak meg kell nyomnia jobb könyöke alatt egy kapcsolót, ezután nekem kell egy másikat átbillentenem, amivel leválasztom a kabinról az ejtőernyőket. Természetesen, mindaddig nem akarunk ezzel szórakozni, amíg le nem értünk a vízre. Ereszkedés közben Buzzal megbeszéljük a dolgot: a landolás közeledtével ujját óvatosan a megfelelő gombra helyezi. Placcs! Mintha egy téglarakásba csapódnánk, az ütközés ereje Buzz kezét elrántja a műszerfalról. Amikorra összeszedi magát, és újra megtalálja a megfelelő gombot, már túl késő. Én átbillentem a kapcsolómat, de közben érzem, hogy átfordulunk. Bumm! Nincs mit tenni, most további mintegy tíz percre csapdába estünk, ennyi ideig tart ugyanis, amíg apró légzsákjaink felfúvódnak a kabin víz alá került orrán: ezekkel épp annyira megváltozik a súlypontunk, ami ahhoz kell, hogy ismét visszaforduljunk. Addig tótágast áll velünk ez a mi kis világunk. Nem csak, hogy a gravitáció tért vissza szokatlan erővel, hanem még rossz irányból is hat ránk. A hevedereinken lógunk, mögöttünk az ülésünk, a fő műszerfal pedig alattunk van ahelyett, hogy a fejünk fölött lenne. Hál’ Istennek, nem vagyunk szkafanderben: méretük miatt közel lehetetlen vállalkozás lenne akárcsak megmoccanni is, a hőszigetelésük miatt pedig hőgutát kapnánk, hiszen a légkondícionáló már nem működik. 
Pár kellemetlen perc múltán végül visszafordul a kabin, és felkészülünk a kiszállásra, hogy csatlakozzunk azoknak a békaembereknek a társaságához, akik most a Columbiát épp egy lebegő gallérral veszik körül, amihez egy mentőcsónakot erősítettek. Mindannyian beveszünk még egy tengeribetegség elleni pirulát: nem mintha rosszul lennénk, jóval inkább tesszük ezt a biológiai védőruhánkban való rosszullét iszonyú következményeinek elkerülése érdekében. Ez esetben két dolog közül választhatunk: vagy saját hányásunkban fulladozunk, vagy kitörünk a biológiai védőöltözetből.
Amikor mindannyian készen állunk, épp csak kinyitjuk az oldalajtót, és az így keletkező nyíláson Clancy Hatleberg százados bedob nekünk három garnitúra biológiai védőöltözetet (BIG, biological isolation garment) – Clancy az, akit arra képeztek ki, hogy segédkezzen nekünk abban, hogy szennyeződésmentesen menjenek a dolgok. Ezután ismét magunkra zárjuk az ajtót, majd nekiállunk felvenni a ruhákat.
Az enyémet az alsó raktérben öltöm magamra, ez az első kísérlet, hogy megpróbálok lábra állni a gravitációban. Enyhén duzzadtnak érzem a lábaimat, lábszáraim bedagadtak, és egy kissé szórakozott vagyok, de még a 33 km/h-s szélben hánykolódó, fel-le mozgó kabinban is jól vagyok. Meglepő módon jobban érzem magam, mint a Gemini-10 útjáról való visszatérést követően. Nem tudom, hogy ez az utóbbi nyugodtan töltött két napnak köszönhető-e, vagy annak a ténynek, hogy nincs rajtam szkafander, esetleg annak, hogy a parancsnoki egység jóval kényelmesebb a Gemini kabinjánál: valószínűleg ezek mind közrejátszanak benne.
Bármi legyen is az oka, az Apollo-n súlytalanságban töltött nyolc nap végén jobb állapotban vagyok, mint a három dolgos Geminis-napot követően.
Nagy élet zajlik a rádióban. Miután körbenézek, és látom, hogy Neil meg Buzz épp most kecmeregnek védőruháikba, bejelentem: „Itt az Apollo-11. Mondd meg mindenkinek, hogy ne siessenek. Jól elvagyunk idebenn. Bár nem olyan stabil, mint a Hornet, de azért minden rendben van…” Semmi értelme, hogy a békaemberek vagy a helikopter-pilóták kapkodni kezdjenek – nem azért utaztunk nyolcszázezer kilométert, hogy aztán a vízen érjen minket baleset.
Miután becipzáraztuk magunkat biológiai védőruhánkba, újra kinyitjuk az ajtót, felfújjuk úszóguminkat, és átugrunk a mellettünk lévő mentőcsónakba. Az ajtót némi tusakodás után Clancy-vel sikerül végre bezárnom, és most már mindannyian készen állunk arra, hogy befújjuk egymást fertőtlenítővel, majd átcsutakoljuk egymást a jód és nátrium-hipoklorit oldattal átitatott törlőruhákkal. Egyetlen Holdról hozott bogár sem élne túl egy ilyen fürdőt, legalábbis ezt reméljük, habár azt nem igazán tudom, mi akadályozza meg, hogy a holdi életformák a tengerbe szökjenek. Miközben dörzsölgetjük egymást, a nyugodt hullámok időről-időre átcsapnak a csónak oldalán, nedvesen tartva védőruhánkat. A tengervíz hidegnek tűnik, és a magam részéről fölöttébb bánom, hogy kezeimmel nem meríthetek belőle, és nem moshatom le az arcomat. A ruha homályos „ablakán” át is nagyon hivogatónak tűnik a víz, ami liláskék színű, és ragyogóan tiszta. Jó újra itt lenni: hol máshol fejezhetnénk be utazásunkat, mint éppen az óceánon. A színek stimmelnek – a hullámok tarajának kékje és fehérje pont olyan, mint a víz és a felhők színe, ami a Földet olyan messzeségből jellemzi.
A helikopter már a fejünk fölött van, és türelmetlenül szedeget ki minket egyesével, egy himbálózó drót végére erősített drótkosár segítségével. A pilóta minden bizonnyal jó horgász lehet, mivel minden rántásra bevág – akár van valami a másik végén, akár nincs. A fedélzetén kipróbálhatjuk lábainkat, gyakorlom a járást a szűk helyen, és pár mély térdhajlítást is megpróbálok kivitelezni. A védőruhában senkivel nem lehet kommunikálni, de a ruha keskeny „ablakán” át azt látom, hogy Buzz is hasonlóképp tesz, Neil kérdő pillantása közepette. A védőruhában pokoli meleg van, nincs semmi szellőzése, és hálás vagyok, hogy kis idő múlva a hajón leszünk. Szinte már meggyulladok, amikor végre leszállunk a Hornet fedélzetére, és ha nem lenne ennek az egésznek belátható időn belül vége, bizony letépném a ruha fejrészét, hogy teli tüdővel beszívjam a hűs levegőt – és bizony fittyet hánynék a holdbacikra. A hajón egy gigantikus lift helikopterestől lesüllyeszt minket a fedélzet alá.
Ezután kinyílik a helikopter ajtaja, én pedig kibotorkálok belőle egy rezesbanda kíséretében. Az istenverte védőruhában most már nem a megsülés a legnagyobb gond, hanem az, hogy szinte semmit nem látok a párától. Szerencsére valaki vonalakat festett a hangárszintre, ezeket követem, miközben integetek a hajó jobb elején összegyűlt, tengerészekből álló feltételezett csoport felé. A vonalak egy kis ajtóhoz vezetnek, én pedig beugrom rajta – és a mobil karanténben (MQF, mobile quarantine facility) találom magamat.
Ez egy kerekek nélküli megdicsőült utánfutó, amit szűrőkkel, víztartályokkal stb. láttak el, a továbbiakban ez képezi a biológiai határt a benne lévő emberek és az odakinn lévő 3 milliárd között. Öten vagyunk odabenn, másik két társunk Bill Carpentier és John Hirasaki. Bill repülőorvos, John pedig gépészmérnök - társaságukban töltjük el a következő három napot. Mindketten jó választásnak bizonyultak – csöndesek, rugalmasak és nem tolakodóak. Johnt pokolian elfoglalják majd a háztartásbeli teendők, többek között főz, és minden más, karanténben szokásos teendőt ellát, de fő feladata a Columbia és annak szállítmánya, előbbit az óceánról ideszállítják, és egy műanyag alagúttal összekötik a karanténnel. John feladata működésképtelenné tenni a Columbia hajtóműveit és egyéb rendszereit, illetve neki kell eltávolítani a holdkőzeteket tartalmazó dobozokat és filmeket, fertőtleníti a tartóikat, hogy aztán egy zsilipajtón át kiadogassa azokat a külvilágnak.
Bill – azontúl, hogy naponta megvizsgál minket – pultosként funkcionál, nem mintha nem tudnánk magunknak italt tölteni. Jóval fontosabb, hogy Billnek vidám személyisége van, ami nagyon elfajzott humorérzékkel párosul. („A repülőorvos az, aki a kezedet fogja, amíg az orvosok meg nem érkeznek.”) Bill kanadai, John pedig japán felmenőkkel rendelkezik, ami egy valószínűtlen, de nagyon kedves kombináció, és megkönnyíti, hogy visszazökkenjünk a földi életbe.
A mosakodás a legsürgetőbb teendőm. Egymás után zuhanyozunk le (de egyikünk sem túl sokáig időzik a zuhany alatt: ki tudja. mennyi meleg víz van egy ilyen utánfutóban?), ezután megborotválkozom. Már mindhárman kirittyentve, megfésülve, kék kezeslábasba bújtunk, amit Apollo-11 és NASA emblémákkal láttak el, illetve egy HORNET PLUSZ HÁROM feliratú gombbal - ezt ebből az alkalomból választotta jelmondatának a repülőgéphordozó legénysége. A változatosság kedvéért jó érzés tisztának lenni. Alig várjuk, hogy valami dolgunk akadjon, és erre nem is kell sokat várnunk. Az utánfutó végébe hívnak minket, ahol a függönyök elhúzása után azt látjuk, hogy a hangárfedélzetet valamilyen ceremóniához készítették elő – amit szerintem még sok másik követ majd. Nem sokáig maradunk kétségek között: a zenekar a „Ruffles and Flourishes” dallamát játssza, és nem más menetel be, mint Nixon elnök, aki szemlátomást nagyon jó bőrben van, és nyugodtnak tűnik, amikor végül megáll az ablakunk előtti mikrofonnál. Kedélyesen kicsit viccelődik velünk, és megjegyzi, hogy Einstein relativitáselmélete értelmében az űrben száguldozással eltöltött napjaink során kevesebbet öregedtünk, mint földijeink. Ugyanakkor azt is megosztja velünk, hogy meghívta feleségünket – és minket is – vacsorára. Tudni akarja, hogy nem lettünk-e tengeribetegek, Neil pedig egy kézi mikrofon segítségével megnyugtatja, hogy nem, miközben mindhárman fura testtartásban kuporgunk az alacsony ablak előtt. Az Elnök így folytatja: „A teremtés óta ez a világtörténelem legnagyszerűbb hete” – én pedig rögtön ezután el is vesztem a beszéde fonalát. Amikor a Haditengerészet káplánja imára buzdítja az egybegyűlteket, gondolataim elkalandoznak – a legnagyszerűbb hét! Jesszusom! Jesszusom? A legnagyszerűbb hét? …
A legokosabb dolog, ha arra figyelek, ami körülöttünk történik, de igazából már semmi nem történik. Véget ért a ceremónia, mi pedig elhúzzuk sötétítő függönyeinket, és visszatérünk fura kis ökoszisztémánkba.
Egy miniatűr bolygóról, a Columbiáról, egy alig valamivel nagyobb lakhelyre kerültünk, amit szándékosan elszigeteltek a Föld többi részétől. Még mindig nem egészen értünk haza, hiába láttuk az Elnököt az ablakunk előtt.
A karanténben az idő gyorsan és kellemesen telik. Az üvegen át újabb köszöntőkön veszünk részt, ezúttal a hajó kapitányával és a legénységgel parolázunk kölcsönösen. Aztán, bár még mindig kora délután van a Csendes-óceánon, houstoni időt mutató óránk szerint már fellőtték a pizsamát, és a bárt hivatalosan megnyitjuk. Egy behűtött felespohárral és a benne lévő ginnel dőzsölünk, amibe néha egy kis vermouthot is löttyintünk. Istenem, milyen jó, hogy visszajöttünk! Én már soha többé nem repülök a NASA égboltján. A Gemini-10, az Apollo-11 – a két út között húsz emberéletre elegendő alkalom nyílt arra, hogy elpusztítsam magamat, csodával határos módon most mégis itt ülök, martinimet iszogatva, és átkozottul elégedetten önmagammal. Egy jó öreg vadászpilóta barátom minden repülés uán ezt mondta: „Hát, ismét becsaptam a halált.” Az első pár alkalommal megdöbbentett szarkazmusa, pimaszsága és cinizmusa, vagy éppenséggel őszintesége, de a pokolba is, miért ne mondaná!
Két űrrepülés untig elég volt nekem, hátralevő életemet horgászással, kutyák és gyerekek felnevelésével akarom tölteni, miközben gint kortyolgatok egy teraszon, és a feleségemmel beszélgetek. Még egyet? Igen, köszönöm, Bill, elfogadok egy nagy pohárral. John már készíti a steaket? Nagyszerű!
Jelenleg Pearl Harbor felé utazunk, ahol egy platós teherautóval egy sugárhajtású teherszállító gépre szállítanak át minket, majd Houstonba repülünk, ott pedig a holdi fogadólaboratóriumba (LRL, lunar receiving laboratory) kerülünk. A karantén huszonegy napig tart, amit a lehetséges „fertőzés” napjától – azaz a holdraszállástól – számítanak. Lássuk csak: valamivel több, mint három nap a Columbián, majdnem ugyanennyi a mobil karanténben - mindez azt jelenti, hogy csak két hét vár ránk a laboratóriumban. Két hét alatt úgyis meg kellene írni az összes beszámolónkat, így – feltéve, hogy az egerek egészségesek maradnak – a repülést követő gyakorlat nem is tér el annyira a korábbi repülésekétől.
Amíg a mobil karanténben vagyunk, akár elő is készülhetnénk a beszámoló megírására, de nem ezt tesszük. Segítek Johnnak megtalálni a Columbián mindent, majd saját használatra kipakoljuk a könyveket (repülési tervek, ellenőrzőlisták, stb.), amikre emlékeink felfrissítéséhez lesz szükségünk az értekezletek során és a beszámoló megírásakor. A második nap délutánján épp közös asztalunknál üldögélünk egy holdkomppal kapcsolatos könyvrakás előtt, amikor észreveszem, hogy puskapor-szürke anyag hullik a könyvekből az asztallapra. Egy laza mozdulattal lesöpröm a tenyeremmel a földre. Bill Carpentier megrökönyödve néz rám: holdport a szemétbe?! Neillel gin-römizni kezdünk, mivel így mindig gyorsabban telnek a várakozással töltött órák. De mire is várunk? Pearl Harborra, vagy a holdi fogadólaboratóriumra, esetleg arra, hogy megkezdjük hátralevő életünket? Nem tudom, ezzel később kell majd foglalkoznom. Úgy vélem, hogy csak egy dolgosan eltöltött nap végén lehet elégedetten kiülni a teraszra, nekem azonban egyelőre még csak halvány elképzelésem sincs arról, mihez kezdek majd. Meglehet, hogy a NASA embereket küld majd a Marsra, és talán segíthetek a küldetés előkészítésében. Addigis, a legokosabb dolog, ha a jelenlegi teendőkre koncentrálok, feltéve, hogy egyáltalán van ilyen.
Nem tűnik helyes döntésnek egyetlen búcsúpillantás nélkül hátat fordítani a Columbiának: az együtt eltöltött időt valamivel jelezni kellene. Általában nem kötődöm a gépekhez, és a vasútállomások graffitijét az idióták kiváltságának tartom. Ennek ellenére erős késztetést érzek arra, hogy valamit, valahova ráírjak a Columbiára. Végül aztán a második esténken visszamászom elszenesedett tetemébe, és az alsó raktér falára, közvetlenül a szextánsállvány fölé ezt írom: „A 107-es Űrhajó – alias Apollo-11 – alias Columbia. A valaha készült legjobb hajó. Isten áldja meg őt. Michael Collins, parancsnoki egység pilóta.”"
Lájkoltad már a Puli Space-t a Facebookon? Folyamatosan olvashatsz friss hazai és nemzetközi híreket a Hold-kutatásról, űrgépek fejlesztéséről, támogatóinkról!
-------------
TÁMOGASS MINKET!
Lépj be a Kis Lépés Klubba vagy vállalkozásként irány a Puli Indítóállás! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén is magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
mtr 2013.03.18. 04:41:39
egy kis fordítási helyesbítés: a rumos-gines társasjáték az gin-römi akart lenni. ( en.wikipedia.org/wiki/Gin_rummy )
Amúgy nagyon érdekes a cikk. Nem gondoltam, hogy ennyit kell még karanténban tölteniük hazatérés után.
Üdv,
metro
gopuligo 2013.03.18. 07:10:04
