Az Apollo 11 űrhajósa soha, senkinek nem beszélt klausztrofóbiájáról. Ő volt az emberiség történetének első legmagányosabb embere, hiszen egyedül keringett a Hold körül, miközben két társa, Neil Armstrong és Buzz Aldrin a Holdon sétált. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"A zéró-G repülő a Légierő egyik átalakított KC-135-öse volt (alapvetően egy Boeing 707), aminek utasteréből az összes ülést kiszedték, és a belsejét kibélelték. Engem erőteljesen egy bélelt zárkára emlékeztetett. A gép általában a Wright-Patterson Légibázisról szállt fel az Ohio-beli Daytonból, habár különleges alkalmakkor Houstonba vagy Cape-re is lehetett kérni. Egyhuzamban valamivel több mint 20 másodpercig lehetett imitálni vele a súlytalanságot, ezalatt a gép parabolapályán mozgott. A pilóták meredeken alábuktak, majd meglehetősen élesen felhúzták a repülő orrát (2 vagy 3 G), a parabola csúcsára érve pedig megküldték a gépet pontosan úgy, ami ahhoz kellett, hogy testünk a mennyezet és a padló között lebeghessen a hátsó utastérben. Legalábbis, elvben így működött. A gyakorlatban még a legkifinomultabb pilótának sem ment ez könnyen, mi pedig rendre a hátsó falnak csapódtunk. A géppel 1963-ban Edwardson repültem elsőként, igaz, akkor tulajdonképpen bálteremnek használták. Ez egy sima ismerkedő repülés volt, a mi ARPS osztályunk pedig nagy lelkesedéssel zsúfolodott a fedélzetre. Akkor még vékony pamut repülőruhát hordtunk, nem pedig otromba szkafandereket. Hülyére nevettük magunkat, amikor papírpoharakból próbáltunk vizet inni (zéró G esetén igazából ez nem jön össze, a víz nagy gömbalakú buborékként lebeg a pohárból kifelé, mielőtt még a szádba tudnád venni). Még vagy száz hasonló marhaságot próbáltunk ki, olyanokat, ami a földön nem kivitelezhető.

Az út fénypontja az a gondosan előkészített mutatvány volt, amit Ernie Volgenau, az egyik instruktorunk mutatott be. Házi versenyek birkózóbajnokaként Ernie pont úgy nézett ki, mint Clark Kent. A felesége külön erre az alkalomra egy Superman ruhát varrt neki. Ez tulajdonképpen egy égkék színű jégernadrág volt, amire piros gatyákat húzott. Egy csodálatos Supermanes „S”-logó díszelgett a mellkasán, a ruhát egy hosszú köpeny tette teljessé. A két legdagadtabb diák (súlytalanságban ez tulajdonképpen nem sokat számít) alakította a bűnözőket. Amikor a pilóták súlytalanságba taszítottak minket a következő parabola-pálya alkalmával, Ernie győzelmi kiáltást hallatott, majd mindkét kezében egy-egy palival, utálattal mérte őket végig, mintegy karnyújtásnyira tartva őket magától. Ezután rettegő fejüket összekoccintotta, és elhajította őket az utastéren át. Az egész mutatvány iszonyatosan groteszk volt, az eseményt kamerák örökítették meg az utókor számára.

Ennyit a poénról és a játékról. Az általam a későbbiekben megutált zéró-G repülő egyáltalán nem volt poénos dolog. Először is munkára használtuk, nem játékra. Másodsorban szinte mindig szkafanderben voltunk a fedélzetén,  az űrruhák szellőzése azonban ritkán volt kielégítő. Ez azt jelentette, hogy kezdetben melegünk volt, és ez csak fokozódott a későbbiekben. Harmadrészt mindig több dolgunk volt, mint amennyi idő a rendelkezésünkre állt, így minden egyes parabolát őrülten dolgoztuk végig. Negyedrészt, rengeteg parabolát repültünk. Némelyik jópofa volt, de aztán egyre inkább mókuskerék-jelleget öltött az egész. A vége pedig az lett, hogy az "utasok" közül többen rosszul lettek és hánytak, általában a repülések elején. Van valami felkavaró abban, ha negyven vagy ötven parabolát ismételgetünk, a testre ható erők pedig folyamatosan zéró és 2 G között váltakoznak. Ez még a tapasztalt repülősöket is megviseli.

A tipikus „rakomány” két operatőrből, mérnökökből és különféle segítőkből állt – legtöbbjüknek teljesen szokatlan volt a dolog, és jó eséllyel az első féltucat parabolán kidobták a taccsot. Ez sem volt nagy segítség. Ettől ugyanis pár asztronautára jött rá a hányhatnék. Én igazából sosem voltam köztük, de voltak pillanatok, amikor nagyon nyomorultul éreztem magam. Rájöttem, hogy a fej minimális mozgatása segít valamennyit, de ezt szinte lehetetlen kivitelezni, miközben összevissza potyogunk, és próbáljuk megkaparintani a képzeletbeli mikrometeorit gyűjtőcsomagokat a szintén fiktív Agenákból, illetve épp aznapra rendelt feladatunkat teljesítjük.

Azért volt fura a zéró-G repülő fedélzetén lenni, mert ahelyett, hogy elkezdtem volna megszokni, toleranciaküszöböm egyre lejjebb került. A Geminis pályafutásom végefelé már elég volt csak annyit mondani nekem, hogy „KC-135”, és máris hányingerem támadt. Hál’ Istennek, a repülőt nem sokat használtuk az Apollos tréningek során.

Sokkal nyomasztóbb, és komolyabb problémára lettem figyelmes a szkafanderrel kapcsolatban: bizonyos körülmények között ugyanis klausztrofóbiás lettem. Az ember nem úgy veszi fel a szkafandert, mint egy átlagos ruhadarabot, sokkal inkább belemászik abba. Mikor a kesztyűk és a sisak is a helyére kerül, majd az egészet nyomás alá helyezik, szinte kívülállóként bámulsz a körülötted lévő világra. Ettől kezdve egy keményfalú báb foglya vagy, csapdába estél, és legalább annyira függsz tőle, mint bármelyik lárva a bábjától: kiszolgáltatott helyzetben vagy, mivel rajta keresztül áramlik a levegő, csak a zárt rendszerben keringő oxigént lehet  belélegezni, ami egyben a test hűtését is szolgálta. [Az alábbi képen az Apollo 11 startja előtt, szkafanderbe zárva a szerző, Mike Collins látható.]

Ezen a ponton még a rosszullét legkisebb jelét sem észleltem magamon, ahogy a kis pilótafülkékbe szíjazva sem éreztem soha kellemetlenül magam. De amint olyan kimerítő feladatot kaptam, mint amilyen egy sötét alagútra szerelt méretes zsilipajtó eltávolítása, kezdtem mélyeket lélegezni, ráadásul egyre szaporábban: a pánik mindeddig ismeretlen érzése fészkelte be magát tudatomba. Istenem, nem kapok elég levegőt, ki kell jutnom innen! Természetesen, ezekről az érzésekről nem mertem senkinek sem beszélni, és fortélyosan valahogy mindig sikerült leplezni a többiek előtt: „Valaki odakinn, erősebb fokozatra tudná kapcsolni a befúvást, és ellenőrizné a vezetékeket, hogy nem tört-e meg valamelyik valahol? Addig pihenek egy percet.” Ugyanakkor valahogy  mindig sikerült leküzdenem a pánikot, de nem egyszer előfordult, hogy fel kellett nyitnom a sisak rostélyát, hogy mélyet szippantsak a külső levegőből, ami természetesen a világűr vákuumában (vagy akár egy magassági szimuláció esetén) elképzelhetetlen lenne.

Komolyan utánajártam a dolognak. Kétségtelen, hogy a gyakorlatok közül sok nagyon megerőltető volt, ahogy az is tagadhatatlan, hogy a konzoltól a szimulátorig egy abnormálisan hosszú vezetéken át érkezett hozzám a levegő. Emiatt nem volt olyan hideg, illetve nem lehetett annyira érezni az általa keltett légáramlatot, mint mondjuk egy valódi űrhajó esetében. Közismert tény, hogy a korlátozott légáramlás miatt a kilélegzett levegő megülhet a sisakban, és szén-dioxiddal telítődik. Ez valóban okozhat fizikai rosszullétet.

Másfelől, úgy tűnt, mintha csak nekem lennének ilyen problémáim. Egész biztosan nem arról volt szó, hogy mindenki másnál több oxigénre lett volna szükségem. Mások tökéletesen elvoltak ugyanazzal a meleg, állott levegővel, ami engem megijesztett, ezért biztosan nem minden stimmelt nálam. Nagyon óvatosan előhozakodtam a témával szkafander-tervező mérnökök társaságában. „Mondjuk, történt már olyan, hogy valaki klausztrofóbiás lett, amikor első alkalommal belebújt a ruhába?” „Ó, hogyne, emlékszem, egyszer egy srác teljesen bekattant, amikor a sisak rostélyát lehajtottuk. Azonnal ki kellett szedni a szkafanderből. Egyszerűen nem bírta elviselni.” „A mindenit!”

Megpróbáltam kielemezni magamat, hogy megtudjam, mikor kezdek először bezártságot érezni. Minden simán ment addig, amíg hűvös volt odabenn, és jól láttam mindent, illetve szabadon mozoghattam. Aztán, amikor komolyan nekiálltam a munkának, és kapkodtam a levegőt, sebezhetőnek kezdtem éreztem magam. Körülbelül egy percre szinte teljesen felmondtam a szolgálatot, az instrukciókat sem tudtam követni. Úgy tűnt, mintha ez az érzés akkor kerekedne rajtam úrrá, amikor egy sötét sarokban dolgozom, vagy valamibe belegabalyodok, esetleg bepárásodik az üvegrostély. Néha sikerült rávenni magam arra, hogy csöndben üljek, amíg legyőzöm a pánikot, és azt az ellenállhatatlan vágyat, hogy minden áron kiszabaduljak a ruhából. Ennek ellenére legalább egyszer valamilyen ürüggyel meg kellett szakítani a tesztet is.

Az efféle közjátékok után, komolyan elgondolkoztam azon, hogy felkeresem Deke-t, mindent bevallok neki, majd kiszállok az űrprogramból. Természetesen, ezt nem tettem meg, mivel foggal-körömmal akartam maradni. És mert úgy éreztem, képes vagyok kidumálni magamat ebből a nevetséges helyzetből. Végül is, szkafander már vagy tucatszor volt rajtam az Edwards Légibázison is, beleértve az F-104-essel történt nagy magasságú repüléseket is. Akkor csöppet sem éreztem fogolynak magam. Ezen kívül a klausztrofóbia, vagy micsoda, elég rendszertelenül tört rám, és a tesztek többségén különösebb problémák nélkül átevickéltem.

Persze azzal tisztában voltam, hogy ha mindez csak egyszer is előfordulna velem a világűrben, azzal súlyos életveszélybe sodornám magamat, és a társaimat is. Másfelől viszont a tervezett űrrepülések során az idő felében egyáltalán nem kellene használni a szkafandert, hacsak nem szűnne meg a kabinnyomás, ami elég valószínűtlennek tűnt. Valahogy úgy éreztem, meg tudok – és meg is fogok – birkózni ezzel az abszurd nehézséggel.

Az idő múlásával javult a helyzet. Rájöttem, hogy könnyebben elviselem a dolgot, ha az egyes tesztek elején maximumra állíttatom a hideg légbefúvást, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy félig megfagyok. Megtanultam szabályozni a légzésemet, és meggyőzni magam arról, hogy minden rendben van, és, hogy elegendő levegőt kapok. Végül, ahogy jobban kiismertem a berendezést, és a feladatokat is egyszerűbbre tervezték, egyre ritkábban fordult elő, hogy levegő után kapkodtam. Soha senkinek nem beszéltem erről, így fogalmam sincs, hogy csak én küzdöttem-e ezzel a problémával. Tény, hogy sose láttam vagy hallottam rajtam kívül másik klausztrofóbiás asztronautáról. Az is hozzátartozik a dologhoz, hogy a fentiek miatt az asztronautákat a szkafanderükhöz fűző szeret-nem szeret kapcsolat sokkal mélyebb volt esetemben.

Aztán a Gemini 10 küldetés alkalmával nagyon sikeres űrsétát hajtottam végre, ekkor a G-4C-36 számú szkafander viseltem. Csodálatos ruha volt, ráadásul olyan módosításokat eszközöltek rajta, amik révén jobban kiláttam belőle, és könnyebben is mozoghattam benne. Tökéletesen passzolt rám, és teljesen otthonosan éreztem magam benne. A papírvékonyságú gumibelsőt a Worcesterben dolgozó kedves hölgyek tökéletesen ragasztották össze: egyedül ezen a rétegen múlt, hogy a ruha képes lesz-e megőrizni a 0,25 Bar oxigénnyomást. A gumibelső feladata volt, hogy ez a nyomás ne szivároghasson el az engem körülvevő 0 Bar végtelenjébe, miközben épp a tizenöt méter hosszú rögzítőkötél végén fityegek a világűrben. A G-4C-36 számú ruha iránt annyi szeretetet éreztem, amennyit csak ember érezhet egy fémből, szövetből és gumiból készült szerkezet iránt. Amikor azonban általánosságban a szkafanderekre gondolok, ez ugrik be: fú, nyamvadt kis koporsók. Nagyon örülnék, ha soha többé nem kellene egyetlen egybe sem belemásznom."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.