Kemény dolgok

2012.08.15. 09:30

Carrying_the_Fire_1.jpgAz űrséta közben elájuló asztronautát társa nem tudta volna visszatuszkolni az űrhajóba, nélküle kellett volna visszatérni a földre. Erről is beszámol Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Számomra 1964 vége és 1965 eleje a fentiekben vázolt tervezési problémákkal való birkózás jegyében telt. Segítettem a legénységet támogató rendszereket fejlesztő részleg (CSD) mérnökeinek munkáját az új tervek kiértékelésével, konzultáltam a többi asztronautával, akiknek - Pete Conradhoz hasonlóan - egyaránt voltak panaszaik és javaslataik. Úgy általában elmondható, hogy az egész asztronauta csoportot tájékoztatnom kellett a fejleményekről.

A tájékoztatás bevett módja az emlékeztető volt. Ahogy mi, tizennégyen egyre mélyebbre ástuk magunkat a ránk bízott legkülönfélébb szakterületekben, úgy kezdtek az emlékeztetők is sokasodni az olvasatlan mappában. Egyes emlékeztetőkben az asztronauta csoport véleményét kérték, másokban információt szolgáltattak részünkre, döntésekről tájékoztattak minket, de voltak olyanok is, amikben egyszerűen csak epés megjegyzéseket lehetett olvasni. „Nézzétek, hogy a rohadékok most mire készülnek!” és „Nézzétek, mitől mentettem meg magunkat!” Ez volt a két nagy kedvenc, ami arra utalt, hogy semmi nem működött megfelelően az asztronauta hivatal és az űrprogram többi része között.

Ez azonban nem volt jellemző. Az egyes asztronauták, illetve az egész csoport véleményére nagyon odafigyelt a NASA többi csoportja, beleértve a beszállítókat is: ötleteinket aprólékosan mérlegelték, és a cégvezetés ajtaja is mindig nyitva állt előttünk. Tulajdonképpen annyian annyiféle szakterületről kérték ki véleményünket, hogy nagyon keményen kellett dolgoznunk, ha tartani akartuk a tempót. Saját munkám megbeszélésekből, tervek elbírálásából, szimulációs gyakorlatokból, és sok minden másból állt. Ezekre minimum két különböző helyszínen, egyidőben került sor, így általában több időt töltöttem utazással, mint emlékeztetők írásával. Alkalmanként azonban szükségét éreztem annak, hogy felhívjam csoportunk figyelmét a „szakosodás helytelen gyakorlata” közben történt fejleményekre.

"Emlékeztető - ’64 okt. 7.

Kinek: Asztronauták részére
Kitől: Michael Collins
Tárgy: Az űrhajón kívüli tevékenység alapelve

A legutóbbi zéró-G repülőgépen (KC-135) végzett Geminis teszteredmények azt jelzik, hogy az űrsétán résztvevő asztronautának minden erejére és mozgékonyságára szüksége van ahhoz, hogy az űrséta után visszamásszon az űrhajóba, bepréselje magát az ülésbe, és az ajtót is becsukja. Amennyiben magatehetetlenné válik (meghalt, eszméletlen, hypoxiás állapotba került, vagy kimerült), a másik asztronauta nem képes visszahúzni társát az űrhajóba. Az eddigi tervezőmunka során arra összpontosítottunk, hogy az asztronauta „magatehetetlenné válását” megelőzzük. Ugyanakkor nincs tervbe véve olyan szerkezet, ami például becsörlőzné az asztronautát a világűrből a fülkébe. Álláspontom szerint ez józan döntés, ami abból a tényből indul ki, hogy egy emberméretű magatehetetlen testet szkafanderben képtelenség olyan kis helyre begyömöszölni, mint amekkora a Gemini fülkéje. [A Gemini fülkéje nem volt tánctér, ketten utaztak benne, bal oldalon a parancsnok, jobb oldalon az űrsétát végző asztronauta. Ld. az alábbi képet.] Another photo from On the Road with Mark Usciak. This is the Gemini 8 spacecraft as it is displayed inside the Armstrong Museum..jpg

Ez kemény dolog, hiszen azt jelenti, hogy a sikeres légkörbe lépés érdekében a bal oldalon ülő asztronautának le kell csatolnia a társát az űrhajóval összekötő vezetékeket, be kell csuknia az ajtót, és sorsára kell hagyni a magatehetetlen asztronautát a világűrben. Nyilvánvalóan sok mindent át kell beszélni a fentiekkel kapcsolatban, és ebben szeretném kikérni véleményeteket.

Hasonló a helyzet az Apollo esetében is, ha az űrhajós a Hold felszínén válna mozgásképtelenné. A CSD nemrég elvetette az ún. társmentő csatlakozó beépítését a felszerelésbe, amivel a leszállóegységben lévő asztronauta a Hold felszínén rekedt társát a saját hátizsákjára köthetné [és tarthatná életben]. Mindez összhangban van az egyre népszerűbb filozófiával: eszerint az embert is egy olyan összetevőnek tekintendő az űrhajón kívül végzett tevékenység során, ami egész egyszerűen nem mehet tönkre”. Ismétlem, ez az irányvonal szerintem rendben van így, de nagyra értékelném a leírtakkal kapcsolatos hozzászólásokat, megjegyzéseket, mivel eljött az ideje, hogy állást foglaljunk az ügyben.
Michael Collins"

Általában az ilyen és ehhez hasonló emlékeztetőkre adott reakció a fülsüketítő csönd volt, mégpedig leginkább azért, mert a többi asztronautát a saját szakterületének problémái foglalkoztatták. A fenti emlékeztető esetében egyetlen megjegyzésre emlékszem. Ed White ugyanis erélyesen kikérte magának, hogy a Gemini kabinjába való visszatéréshez „minden erejére és mozgékonyságára szüksége” lenne. Biztos vagyok benne, hogy Ednek nem is volt szüksége minden erejére, tekintve, hogy bivalyerős atléta volt. Engem viszont megdöbbentett, mennyire nehezen tudtam abban az átkozott, nyomás alá helyezett gázzsákban visszakecmeregni a jobb oldali ülésbe, méghozzá úgy, hogy elegendő hely maradjon a fejem fölött, és magamra csukhassam az ajtót. A földön a gravitáció besegített, így ott elég könnyen ment a dolog, de a zéró-G repülőgépen folyton kipattantam a kabinból, ahogy a dugó szokott a palackból.

Ed aggodalmaskodása szerintem inkább annak tudható be, hogy attól tartott, emlékeztetőm következtében törlik Gemini 4-es küldetéséből az űrsétát. Mint kiderült, egyikünknek sem volt oka az aggodalomra. Ed első amerikaiként sétálhatott a világűrben, és nem okozott számára nehézséget a kabinba való visszaszállás, habár valóban akadtak gondjai az ajtó lecsukásával.
Az Ed útját követő többi űrséta alkalmával, beleértve a sajátomat is, már könnyebben ment a beszállás, mivel a jobb oldali ülést enyhén kimélyítették, az ajtó pedig könnyebben mozgott. Így aztán mindannyiunk számára jól ment a dolog. Kiderült, hogy az űrben jóval könnyebb a repülés, mint egy zéró-G repülőgépen. És sokkal kellemesebb is."

Facebook-challenge: Fogadást kötött egymással a német Part-Time Scientists és a Puli, a magyar csapat. A tét az, hogy az ország lakosságának arányában melyik csapatnak lesz több lájkja. Úgyhogy csatlakozz facebook-oldalunkhoz! Noha jó úton haladunk, és már a hatezres határ a következő cél, nagyon bele kell húznunk, mert a németek sem tétlenkednek: náluk jelenleg 1,374 lájk jut 1.000 lakosra, esetünkben ez csak 0,570 - közel két és félszer több van a Part Time Scientists-nek.

Mindenkit várunk - Go Puli Go!


.... és juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba,  kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://pulispace.blog.hu/api/trackback/id/tr624713184

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

TrueY · http://qltura.blog.hu 2012.08.21. 13:35:19

A "mi csinál az űrhajós" kérdésről csak az jut eszembe, hogy "mi csinál az űrhajós, ha elfogy a vize?" Űrkutatás... ;)
süti beállítások módosítása