A Gemini-programban használatos űrruha darabja harmincezer dollár körül mozgott, az Apollo-soké pedig még ennél is drágább volt. Egy asztronautának ráadásul három szkafanderre volt szüksége. Az Apollo-asztronauták nemcsak a Holdra repdestek, hanem képzettségük alapján fejlesztésekben is részt vettek, mostani posztjainkban földi munkaköreiket tekintjük át. Ezekről is beszámol könyvében Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Rusty Schweickart – jövőbeni programok és repülés során végrehajtott kísérletek
Őszintén szólva fogalmam sincs arról, hogy Rusty mit alakított a jövőbeli küldetésekkel kapcsolatban, de az biztos, hogy épp elég dolga akadt a kísérletekkel - különösen a Gemini-programban. A holdutazás önmagában is kísérlet volt, a Gemini idején azonban egy külön bizottság működött Washingtonban, ahol boldog-boldogtalan előadhatta, hogy az általa javasolt kísérlet mekkora tudományos áttörés lesz. Így például az, ha a tengeri sün tojásait a súlytalanság állapotában sikerülne megtermékenyíteni. Azután, hogy egy kísérlet szabad utat kapott, hozzárendelték egy-egy űrrepüléshez. Ezzel hosszú folyamat vette kezdetét, ami néha kifejezetten tortúraszámba ment. Ennek során a küldetés gyakorlatias világába kellett beilleszteni azt, ami papíron még kitűnő ötletnek tűnt. Kategorizálták, és betűkódokkal látták el az egyes kísérleteket: "D" jelölte a Hadügyminisztérium kísérleteit, "M" az orvosi célúakat, "S" a tudományosakat, az "MSC" pedig az Emberes Űrhajó Központ ötleteit.

A hosszabb időtartamú küldetéseken, mint például a Gemini 7-esen, elsősorban orvosi célú kísérleteket végeztek (nyolcat), a másfajta kísérleteket pedig szétosztották a többi küldetés között, figyelembe véve a legénységre váró feladatokat, időbeosztásukat, a súlykorlátozást, stb. A kísérletek egy része szégyenteljes véget ért: a tengeri sünök megtermékenyítési kísérletére készülődve Gus Grissom például nekiállt kitekerni egy kallantyút, ami ott helyben le is törött. Emiatt aztán a sünök sosem bontakozhattak ki a világűrben. Más kísérletek viszont nagyon sok hasznos adatot szolgáltattak, ilyenek voltak a felhőkről készített nagyfelbontású felvételek és a mikro-meteoritokkal kapcsolatos mérések is, igaz, nem tudok arról, hogy akár egyet is kirobbanó sikerként könyveltek volna el.

Az Apollo-programban a korábbi gyakorlatot folytatva a kísérleteket továbbra is szétosztották a küldetések között, egészen a Cape Kennedy űrhajótűzig, ami Grissom, White és Chaffee életébe került. Ezután minden új szerkezetet csak szigorú előírások alapján lehetett megépíteni, és ezek betartása önmagában is épp elég nehéz feladat volt – a kísérletek sokasága nélkül is. A kísérletek ugyanis drótok, kábelek, fekete dobozok és egy rakás egyéb felszerelés beépítését jelentették a parancsnoki egységbe. Emiatt aztán az Apollo-program első repülésein felfüggesztették a kísérletezést - az asztronauták nem kis megkönnyebbülésére.

Mike Collins – szkafanderek és EVA (űrhajón kívüli tevékenységek)
Utoljára, és remélhetően nem utolsósorban, ott volt Mike Collins is a maga szkafandereivel és űrhajón kívüli tevékenységével, ezeket kapta ugyanis feladatul. Az űrhajón kívüli tevékenység kétféleképpen történt: Gemini-űrsétákkal és Apollo-holdsétákkal. A kétfajta sétához azonban más-más felszerelés készült. A Geminis szkafandert a Massachusetts-beli Worchsterben (Goddard szülővárosa) található David Clark Company gyártotta. A ruhába az oxigén egy köldökzsinóron át az űrhajóból érkezett egy mellkasra rögzített pakkon keresztül, utóbbit a Los Angeles-i Garrett Corporation egyik részlege gyártotta.

Az Apollo-s szkafandereket a Delaware-i Doverben az International Latex Corporation készítette, ebbe az oxigén viszont már egy hátizsák közbeiktatásával áramlott, amit a Connecticut-beli Windsor Locksban a Hamilton Standard gyártott. Természetesen, egy esetleges űrsétára készült egy sor másik felszerelés is, közülük a legfigyelemreméltóbb az volt, amivel az asztronauták a világűrben manőverezhettek, és ami önmagában már majdnem egy komplett űrhajót tett ki. A Gemini-asztronautáknak csak fel kell csatolniuk a hátukra, majd ezzel mozoghattak odafenn, az égen Buck Rogers-stílusában. Ezt a szerkezetet a dallasi Ling-Temco-Vought gyártotta.

Annyi volt a dolgom, hogy a felsorolt felszerelések fejlesztését felügyeljem, és meggyőződjek arról, hogy minden rendben halad, így a végeredmény egy olyan biztonságos és praktikus űrruha lesz, ami majd a srácokat is elégedettséggel tölti el.
Ez kemény munka volt, ha másért nem, a földrajz miatt mindenképp. Sok mindent elintézhettem Houstonban a NASA mérnökeivel a legénységet támogató rendszereket fejlesztő részlegnél, de távolról sem mindent. A beszállítók gyárait is fel kellett keresnem, hogy átnézzük a fontosabb terveket, vagy, hogy szemügyre vegyem a felszereléseket.
Mindez azt jelentette, hogy jó öreg T-33-asomnak elég sok dolga akadt, hiszen Connecticut, Delaware, Texas és Massachusetts között kellett ingázni, ahogy próbáltam lépést tartani a fejlesztésekkel.

És bizony ezen a téren nem mindenhol volt épp rózsás a helyzet, különösen nem az Apollo-szkafander mértékszabóságon. Először is tudni kell, hogy egyfajta szeret-nem szeret kapcsolat fűzi az asztronautát a szkafanderéhez. Szereti, mivel ez a ruhadarab a nap 24 órájában védelmet nyújt számára, és gyűlöli, mivel hihetetlen kényelmetlen és nehézkes viselet is lehet. Ahogy telik-múlik az idő, a gyűlölet lassanként szeretetbe csap át, így a repülés napján az asztronauta régi cimboraként köszönti ruháját.
A szkafanderek aprólékos műgonddal, egyedi méretre készültek; a végleges darabokat az űrhajósok épp csak "belakták", ügyelve arra, nehogy viseltes legyen, vagy esetleg kiszakadjon valamelyik.

Igazság szerint a legénység minden tagjának három, méretre szabott ruhája volt. Az egyik a "tréningruha" volt, ez már akkor készen volt, amikor egy küldetésre kijelöltek valakit – általában pár hónappal egy-egy legénység tagjainak nyilvánosságra hozatala előtt. Az MSC-nél ez volt a fő pletykatéma, ez alapján lehetett találgatni, ki melyik küldetést kapja meg. „Hé, Charlie jövő héten David Clarkhoz utazik. Mi történt?” A kiszivárogtatást a legénységet támogató rendszereket fejlesztő részleg úgy próbálta elkerülni, hogy a dokumentációban az űrhajósok tényleges neve helyett „Castor” és „Pollux” fantázianevek szerepeltek.

A tréningruha mindenesetre találó elnevezés. Szimulátorokban, centrifugákban, zéró-G repülőkön, stb. viseltük, valahányszor az élethű gyakorlat érdekében szükségesnek látszott, hogy a személyzet beöltözzön. Ezt a szkafandert sosem szánták űrrepülésre; ennek megfelelően több száz órán át nyűtték az asztronauták. A másik ruha már az űrrepülésre készült szkafander volt, a harmadik pedig a tartalék. A két utóbbi szkafander esetében az volt a cél, hogy a kettő teljesen egyforma legyen: mindössze annyi különbség volt köztük, hogy az egyiket az űrrepülés során hordtuk (talán, mert egy árnyalatnyival mégis jobban passzolt), a másik pedig pótruha volt. A repülésre szánt ruhát és a tartalék-szkafandert általában épp csak annyi ideig hordtuk, amennyi a bejáratáshoz feltétlenül szükséges volt.

Ez összhangban állt a megbízható tervezőmunka sarokkövének tartott népszerű teóriával: eszerint a meghibásodás valószínűsége viszonylag nagy az új alkatrészek esetében, ezek legjobb (legmegbízhatóbb) formájukat közvetlenül az első bevetés után érik el. A szkafanderek ijesztően sokba kerültek, épp ezért fejenként három öltözet enyhe túlzásnak tűnhet: a Gemini-programban használatos űrruha darabja harmincezer dollár körül mozgott, az Apollo-soké pedig még ennél is drágább volt. A három ruhára azért volt szükség, nehogy a start reggelén mondjuk egy elromlott zippzár miatt (megesik az ilyen) kelljen késleltetni, vagy esetleg törölni egy sokmillió dolláros űrrepülést."

Sorozatunk korábbi részeit itt megtalálod. Ha érdekelnek a Puli és az asztronauták kalandjai, rakd blogunkat a kedvencek közé, és gyere vissza máskor is: http://pulispace.blog.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.