Az Apollo 11 legénységéről egy holdkőzetet is elneveztek, ezt azonban az iskolapadban még nem sejthették, ahol kiemelt óraszámban tanulták a geológiát. Erről számol be Michael Collins, aki 1969. július 16-án - 43 éve - indult útjára az Apollo 11 fedélzetén Neil Armstrong és Buzz Aldrin társaságában. Ennek tiszteletére az űrhajósok életének kulisszatitkait osztjuk meg, mégpedig vélhetően a leghitelesebb forrás, Michael Collins jóvoltából. Az alábbiakban "Carrying the Fire" című könyvéből fordítunk le pár részletet magyarra:

"Valamennyien tudatlanok vagyunk. Csak mindannyian másképp. (Will Rogers)

A kérdés az, hogy tudatlanságom fenntartható-e annyi különböző témában? Hol kezdjem, mit tanuljak, miként találok rá azokra a mesebeli hétmérföldes csizmákra? A körültekintő NASA tizennégyünk számára még mézesmadzagról is gondoskodott egy csinos kis tanfolyam formájában, hogy áthidalja azt a szakadékot, ami repüléstan és repüléstan között húzódik, és így minimálisra csökkentse azt a műszaki sokkot, amit a kurzus nélkül minden bizonnyal megtapasztalnánk. Habár alapvető ellenérzéseim vannak az iskolapadokkal kapcsolatban, ezzel az eggyel kivételesen meg voltam elégedve, több okból is.

Először is tudni akartam, mi az, amit a NASA tényleg olyan fontosnak tart a témába vágó tudományok közül. Másodszor, a képzést ugyanaz az ügynökség szervezte, amelyik épp ekkor fejezte be a kiemelkedően sikeres Mercury-sorozatot, így joggal számíthattam arra, hogy gyakorlatias kurzusban lesz részem, amit pragmatikus emberek tartanak majd - és nem pedig nehezen érthető elméletiek. Harmadszor azért vártam, mivel minden bizonnyal számomra ez lesz az utolsó iskola, amit el kell végeznem - annak kellett lennie - hiszen a NASA után mi jöhet még? Ez volt a Legfelsőbb Bíróság, és íme: ennek a fiatal ügyvédbojtárnak most adnak egy esélyt, hogy végigtárgyalja az esetét. És ha ebbe még egy holdutazás is belefér: annál jobb.
A 240 órás kurzus többségében nem túl meglepő tantárgyakból állt:

Csillagászat – 15 óra, Aerodinamika – 8 óra, Rakétahajtás – 12 óra, Kommunikáció – 8 óra, Egészségügy – 12 óra, Meteorológia – 5 óra, Felsőlégkör fizika – 12 óra, Irányítás és navigáció – 34 óra, Repülésmechanika – 40 óra, Digitális számítógépek – 36 óra, Geológia – 58 óra

Úgy tűnt számomra, hogy túl nagy hangsúlyt fektettek a számítógépekre, de akkoriban még nem ismertem fel, hogy a Gemini és Apollo űrhajók milyen nagy mértékben támaszkodnak majd a számítógépekre. Nagyjából minden tárgy fontossága szerint képviseltette magát a tanmenetben. Kivéve, az utolsót: Geológia – 58 órában?!

Szemmel láthatóan nem csak arról szól a történet, hogy párosával elrepülünk a Holdig, hanem talajvizsgálatot is kell majd végeznünk, ha már egyszer ott vagyunk. Ez az ötvennyolc óra csak az első kurzus volt, amit a II-es, III-as, IV-es, V-ös és VI-os követett! A geológia órák eltértek abban is, hogy ezeket nem csak tizennégyünk, hanem az összes asztronauta számára tartották – mi, zöldfülűek ekkor nézhettük meg közelebbről idősebb társainkat. Egy rozoga, minden bizonnyal átmenetinek szánt II. világháborús épületben gyűltünk össze az Ellington Légibázison heti pár alkalommal, itt tartották az előadásokat és a laboratóriumi munkára is itt került sor - ezeket a NASA szakértőiből és az Egyesült Államok vezető geológusaiból verbuvált válogatott csapat tartotta.

Bizarr egy helyszín volt. Az asztalokon dobozszámra álltak a kőzetminták, mindegyikre egy csinos számot pingáltak. Minden asztronauta számtalan lehetőséget kapott arra, hogy végigtapogassa a dobozok tartalmát, hogy megismerkedhessen nagy kedvenceivel, és számról is felismerje azokat – ha már ásványianyag tartalmukról nem sikerült. Emlékszünk arra az özönvíz előtti történetre, amikor az elítéltek azzal szórakoznak, hogy viccek helyett csak a viccek sorszámát mondják? Évek múlva, amikor Dave Scott az Apollo 15 küldetésen felfedezte híressé vált Teremtés Szikláját, a szikla hosszas jellemzésébe bocsátkozott a helyszínen, holott igazából csak ennyit kellett volna mondania: 408-as. Mindannyian értettük volna.

De 1964-ben a számok és a hozzájuk tartozó leírások még döcögősen mentek. Egy számunkra merőben új szókincset kellett megtanulnunk, és teljesen más szemmel kellett tekintenünk a sziklákra. A „szürke és göröngyös” többé már nem volt elegendő, ez mostantól „hypidiomorf szemcsés, porfirikus, helyenként közepes nagyságú szürke fenokristályokkal tűzdelt” lett. „Puha és morzsalékos?” Sajnos, elégtelen: mennyire puha a Mohs-féle keménységi skálája alapján, amit persze betéve kellett tudnunk?
A kristályszerkezet tanulmányozására még mikroszkópjaink is voltak, meg régi vegyészeti szakkönyveink, amikből kikereshettük az elemeket, és a hozzájuk tartozó vegyértékeket.
Közismert, hogy a H2O a vizet jelenti, ahogy az is, hogy nincs túl sok belőle a Holdon. Azt viszont már a legsegítőkészebb ékszerész se mondaná meg, hogy a türkiz valójában CuAL6(OH)8(PO4)4-4H2O. Arra azonban végképp nem számított senki, hogy a (Fe2+, Mg)Ti2O5-öt a Nyugalom tengerén fedezik majd fel valamikor 1969-ben, és hogy ezt az új ásványt majd Armstrong, Aldrin és Collins kezdőbetűiből armalcolite-nak nevezik el."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.