Vízreszállás
2012.05.28. 09:30
Alan Shepard, az első amerikai asztronauta kabinja több mint 600 Celsius-fokosra hevült a légkörbe való visszatérés során. Miután az Atlanti-óceánon vízreszállt, gurgulázó hangokat hallott: nem lehetett biztos abban, hogy a víz kívül marad. Sorozatunkban megkíséreljük bemutatni, milyen volt amerikai - mitöbb: első amerikai - űrhajósnak lenni a hatvanas évek elején, ehhez kiváló forrást nyújt Alan Shepard visszaemlékezése, ami a "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben jelent meg; ebből pár részletet próbálunk meg magyarra lefordítani.
"A visszazuhanás közben a kabin mindvégig nagyon lassan – másodpercenként tíz fokot – forgott a hossztengelye körül az óramutató járásával ellenkező irányban. Ez be volt tervezve, hogy kiegyenlítse a hevülést, és egyáltalán nem volt zavaró. A kapszula külső borításán a légellenállás okozta hirtelen hőmérséklet-emelkedés sem okozott gondot: bár odakinn 665 Celsius fokra hevült a kabin, benn a hőmérséklet sosem ment 38 fok fölé, szkafanderem mindvégig 28 fok alatt maradt. Az életfenntartó-rendszer, amit Wally dolgozott ki – az oxigén, a vízhűtés, a ventillátorok és a szkafander - gond nélkül működött. Amikor 24 ezer méter környékén a G-k elkezdtek csökkenni, újra bekapcsoltam a robotpilótát. 9 ezer méteren 480 km/h-ra lassult a kabin. Deke-től megtudtam, hogy pályám jónak ígérkezik, és hogy a Freedom 7 a leszállási körzet kellős közepébe érkezik majd. De nem dőlhettem hátra, még jó pár dolog hátravolt. Ekkor az ejtőernyők felé fordult a figyelmem. A periszkóp 6400 méteren újra kipattant a helyéről, és az első dolog, amit az égen láttam, az a kis fékezőernyő volt, ami stabilizálta a kabint zuhanás közben.
Eddig jó. Majd 4500 méteren a szellőztető szelep kinyílt, hogy beengedje a hideg, friss levegőt a kabinba. Ezután a 19 méteres főernyőt kellett kiizzadnom, ennek 3000 méteren kellett kinyílnia. Arra az esetre, ha ez nem következett volna be időben, volt egy ugyanakkora méretű tartalékernyő, amit egy műszerfal melletti gyűrű meghúzásával aktiválhattam.
Be kell valljam, hogy az ujjam ott volt ezen a gyűrűn, amikor elértük a 3000 méteres határt. Láttam, amint az antennatartó fedele lerobban a kapszula tetejéről. Ezután a stabilizáló ernyő elszállt - magával húzva a fedelet. Ez utóbbi kirántotta a főernyőt tartalmazó zsákot, és kinyitotta azt. Majd a látványos eseménysor után, egy szempillantás alatt ott volt fölöttem a főernyő egyetlen hosszú, vékony csíkként. Négy másodperccel később, a rögzítőkötés leszakadt, és az óriási narancs és fehérszínű korona kinyílt fölöttem. A látvány az elejétől kezdve gyönyörű volt. Nagyon alaposan szemügyre vettem a periszkóppal, hátha valamilyen probléma nyomára bukkanok. Mindhiába: tökéletesen festett. Egy gyors pillantás a magasságmérőre, és tudtam, hogy jól működik az ernyő. Pont a megfelelő sebességgel érkeztem lefelé, és ettől nagyon megkönnyebbültem. Szép, problémamentes landolásnak néztem elébe.
Már csak a vízreszállás maradt hátra, és elkezdtem felkészülni rá. Felnyitottam sisakom rostélyát, lecsatlakoztattam azt a vezetéket, ami zárva tartotta, amikor a szkafander nyomás alatt volt. Kioldottam a térdemet rögzítő szíjakat, ugyanígy tettem a mellkasomat ölelő hevederrel is. A kabin az ernyő alatt méltóságteljesen ringott előre-hátra. Tudtam, hogy az emberek odaát, az Irányítóközpontban most aggódnak, így két üzenetet küldtem nekik – az egyiket egy környéken köröző repülőgépre szerelt átjátszó-állomás segítségével, a másikat egy telemetriai adatokat továbbító hajón keresztül, ami alattam, a landolási körzetben állomásozott. Mindkét üzenet tartalma ennyi volt: „Minden rendben”.
300 méteres magasság környékén kinéztem az egyik ablakon, és láttam, hogy a víz közeledik felém. Befeszítettem magam az ülésbe, készülve a becsapódásra, ami végül egyáltalán nem volt olyan borzalmas. Kicsit váratlanul ért, de semmiképp sem volt komolyabb annál az ütésnél, ami a haditengerészet pilótáit éri, amikor a katapulttal elindítják őket az anyahajó fedélzetéről. Az űrhajó becsapódott a vízbe, majd az oldalára fordult, úgyhogy én az ülésben a jobb oldalamon feküdtem. Az egyik ablak teljesen víz alá került. Rácsaptam arra a kapcsolóra, ami a tartalék ejtőernyőt kiengedi, ezzel a súly egy részétől megszabadítottam a kabin tetejét, így a kapszula felegyenesedhetett. Ugyanez a kapcsoló kiengedte a rádióantennát is, ami helyzetemet közvetítette a mentőegységek részére.
A másik ablakon át láttam a markert, ami sárgára színezte a vizet - ez egyben azt is jelentette, hogy a mentést szolgáló többi eszköz is működött. Sehol nem tapasztaltam szivárgást, de mindenhol gurgulázó hangokat hallottam körülöttem, így nem lehettem teljesen biztos abban, hogy a kapszula nem ereszt-e valahol. Emlékszem, hogy azzal erősítgettem magam, hogy a víz alá került kabinból való kijutást is gyakoroltam, és, hogy ezt élesben is meg tudtam volna ismételni. De nem kellett kipróbálnom. Lassan, de biztosan a kapszula felegyenesedett. Amikor biztos voltam abban, hogy az antenna is kiemelkedett a víz alól, megüzentem, hogy jól vagyok.
Lecsatoltam derekamról a biztonsági övet, és meglazítottam a sisakot, hogy gyorsan le tudjam kapni, ha majd indulnom kell kifelé. És épp amikor elkezdtem még utojára leolvasni a műszerek állását, a helikopter pilótája bejelentkezett. Korábban már jeleztem neki, hogy jó állapotban vagyok, ennek ellenére úgy tűnt, hogy nagyon igyekezett kiszedni engem a kabinból. Hallottam, amint a horog beakad a kapszula tetejébe, majd a pilóta hangját szólalt meg ismét. "OK" – mondta – "két perced van, hogy kigyere."
Gondoltam, biztos tudja mit csinál, miként azt is tudtam, hogy utasításának betartása talán fontosabb, mint a műszerek tanulmányozása. Az ablakon át még mindig láttam a vizet, és el akartam kerülni, hogy akár egy csepp is befolyjon a kapszulába. Ezért felvettem a kapcsolatot a pilótával, és megkérdeztem, hogy megemelné-e egy kicsit a kapszulát. Ő előzékenyen fél méterrel meg is emelte, majd közöltem vele, hogy fél percen belül kinn leszek.
Levettem a sisakomat, lecsatoltam a kommunikációs kábeleket, amik a rádióval kötöttek össze, és még egy utolsó pillantást vetettem a kapszulára. Majd kinyitottam az ajtót, kimásztam, és leültem az ajtóperemre. A pilóta leeresztette a patkó alakú mentőövet, amit megragadtam, majd belebújtam, és aztán lassan megindultam a helikopter felé. Amint felértem, belesüppedtem a kagylóülésbe, és az anyahajó felé menet megkönnyebbültnek és boldognak éreztem magam. Tudtam, hogy igen jó munkát végeztem. A Mercury repülését irányító rendszerek sokkal jobban beváltak, mint azt gondoltuk. És sikeresen demonstráltuk a nagyvilágnak, mire vagyunk képesek.
A helikopter 7 perc alatt ért az anyahajóhoz. Közelébe érve láttam, hogy tengerészekkel volt tele a fedélzet, mindannyian éljeneztek, és integettek sapkáikkal. Gombócot éreztem a torkomban.
Az orvosok gyorsan átvizsgáltak, mielőtt Grand Bahama szigetére repültem volna egy részletes kiértékelésre. Először odamentem a kapszulához, amit óvatosan leeresztettek egy fedélzetre terített matrackupacra. Ki akartam venni belőle a sisakot, amit odabenn hagytam. És még egyszer meg akartam nézni a Freedom 7-et. Büszke voltam rá is: jó munkát végzett." (Folyt.köv.)
Háztáji Puli
A 13 ország 250 cégének részvételével megtartott IndustriAutomation 2012 kiállításon aranyfokozatú szponzorunk standján mutattuk meg magunkat, ahol két előadást is tartottunk. Az S&T Consulting Hungary Creo tervezőprogramjával volt jelen az eseményen - mérnökeink is ezzel a szoftverrel tervezik holdjárónk földi prototípusát, az S&T segítségét nem győzzük eléggé megköszönni. Pulink részletei az alábbi képeken már láthatóak.
Létezik a GLXP-nek egy kicsinyített verziója, ez pedig a MoonBots.
Itt nem az a cél, hogy eljuttassunk egy eszközt a Holdra, hanem "csak" annyi, hogy LEGO-ból építsünk robotot, ami aztán hasonló feladatokat old meg, mint ami a GLXP célkitűzése, illetve erőteljesen hajaz a dolog a Magyarok a Marson versenyre.
Kérdésünk a 9-17 éves olvasóinkhoz: Lenne-e kedvetek, igényetek, egyebetek, összerittyenteni egy MoonBots csapatot, és indulni a versenyen?
Amennyiben érdekel benneteket a dolog, abban az esetben örülnénk, ha elfogadnátok a segítő mancsunkat, és a védnökeitek lehetnénk. Amiben a Puli Team tud segíteni: mindenféle robotikai ismeret, robotika gyakorlat, űreszköz építési ismeretek, csillagászati ismeretek, geológiai ismeretek, PR, GLXP infók, meg egyebek. További részletekért kattints ide!
Juttasd el neved a Holdra! Holdjárónk, a Puli, már ezer forintos támogatás esetén magával viszi neved a Holdra, hogy az örök időkre ott maradjon! De a következő meteorbecsapódásig mindenképp. Ehhez csak be kell lépni a Kis Lépés Klub-ba, kisvállalkozásoknak pedig irány a Puli Indítóállás!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
roka 2012.05.29. 09:48:42
gopuligo 2012.05.30. 12:19:57
1. Intelligensen vezetünk, és nem megyünk bele olyan szituációba, amiből nem tudunk kijönni.
2. Ha mégis belekerültünk, akkor jól körülnézünk, és intelligensen eldöntjük mi a teendő. Minden kerekünk külön vezérelhető, előbb-utóbb ki tudjuk magunkat feszegetni a problémából. :_)